Ülősztrájk és lánchídi csata

Csupán a Szabad Európa Rádió sercegő adásából értesülhetett annak idején a magyar lakosság, mi is történt 1986. március 15-én Budapesten. Az eseményeket alaposan körbejárja Dékány István egyórás, számos szereplőt megszólaltató dokumentumfilmje, a Lánchídi csata is.

Egy dombóvári barátja kereste telefonon a rendezőt, aki éppen nem hallotta a Szabad Európa Rádió (SZER) híradását 1986 márciusában, s azt kérdezte, mi történt 15-én Pesten a Lánchídon. Dékány Istvánnak, mint a fővárosiak többségének, akkor még fogalma sem volt a véres eseményekről. Érdeklődését fokozta a helyzet: mi az, amit Dombóváron jobban tudnak, mint Pesten? A téma aztán évtizedeken át foglalkoztatta, s végül filmet készített róla.
Nehezítette a munkát, hogy a fellelhető írásos dokumentumok nem egyértelműek, ráadásul meglehetősen hiányosak. Több mint tanulságos, hogy a véletlenül az események egyik helyszínén, a Batthyány téren tartózkodó Mécs Imre a rendszerváltozás után kikérte a rendőrségi iratokat. Hiába tette. A cinikus válasz, amely a film zárómondata, jól jellemzi nemcsak az akkori, hanem a mai közállapotokat is: sajnos nincs meg, kiselejtezték. Könnyen elképzelhető persze, hogy most sem mondtak igazat, hiszen kerültek már elő megsemmisítettnek vélt dokumentumok. Érdekes mindez annak fényében, hogy a korabeli felelős rendőri vezetők elzárkóztak a nyilatkozattételtől, csak a hatalom közvetlenül nem feltétlenül érintett szereplői vállalták a filmben való megjelenést. Megszólaltak viszont a tüntetők: Diószegi Olga egykori egyetemi hallgató, akinek gengszterfilmbe illő elhurcolása volt az események egyik fontos kiváltó oka. A tömeg egy része a Margit hídon át a Batthyány téri Kölcsey-szoborhoz vonult, ahol ülősztrájkba kezdtek, Diószegi szabadon bocsátását követelve, s csak a rendőri erősítés megérkezése után hagyták el a „rendzavarás helyszínét”. A tüntetők között egyébként a legkülönfélébb világnézetűek szerepeltek, akiket összekötött a Kádár-rendszer elutasítása.
Este ismét találkoztak, a ’48-as, „Nyittassuk meg Stancsics börtönét!” jelszóval indultak Budára, azonban a Kontroll Csoportot idézve, „besúgók és provokátorok” áldozataivá váltak. Ebben az eredeti helyszíneket bejáró visszaemlékezők is egyetértenek. A Lánchídon ugyanis gyanús módon nem volt forgalom: a rendőrök lezárták a hídfőket, s csak gumibotozás, a személyi igazolvány elkobzása után engedték el a bekerítetteket – már akit elengedtek. Érdekes adalék: a helyszínen tartózkodó járókelők, utasok nagy része egyértelműen a „rendbontókkal” szimpatizált, még ha aktívan nem is vettek részt az eseményekben.
Időnként a KISZ KB akkori titkára, Szandtner Iván is (ma az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium kabinetfőnöke) megnyilatkozik archív felvételeken, s a rendőri fellépés szükségességét bizonygatja. Érdemes lett volna a manapság felelős kormányzati beosztásban dolgozó Szandtnert ismét megszólaltatni, hisz a Petőfi-szobornál maga is jelen volt mint külső szemlélő.
A nyilatkozó egykori tüntetők, köztük Demszky Gábor és Szent-Iványi István arról is beszámolnak, a demokratikus ellenzék elnevezést a Szabad Európa Rádió adta nekik, s nemcsak a Beszélő körére vonatkozott, hanem odatartozott Krassó György, Pákh Tibor, Nagy Jenő és az ’56-osok nemzedéke. Azok, akikről egyébként méltánytalanul keveset hallunk ma is.