Olvassuk a leveleket, egy híres francia értelmiségi, sőt írónő hosszú beszámolóit a barátairól, könyvekről, filmekről, a párizsi életről, utazásokról; sokféle érzés között hánykolódunk, de egyik sem hasonlít, még véletlenül sem, meghatottságra.
Beauvoir 1947. január és május között az Egyesült Államokban tartott előadásokat. Február végén Chicagóban találkozott Nelson Algren íróval. Algrennek, amikor megismerkedtek, fogalma sem volt róla, kicsoda Beauvoir, csak később olvasott az egzisztencializmusról a The New Yorkerben. Neki a nő tetszett. Simone de Beauvoir szépen metszett, szabályos vonású, bár kissé hideg arcáról sugárzott az értelem. Kék szeme különösen szép volt. Sartre interjúiban – még élete alkonyán is – megindultan beszélt Beauvoir „szép fejéről”, s hogy mennyire tetszett neki a nála magasabb, sudár lány, akire azonnal felfigyelt az egyetemen, ahol Beauvoirt okosabbnak tartották, jobb filozófusnak, mint őt.
Beauvoir megígéri Algrennek, hogy visszamegy Chicagóba. New Yorkba érkezvén Sartre levele várja, arra kéri, maradjon még egy darabig. Beauvoir Chicagóba utazik. Algren gyűrűvel ajándékozza meg.
Beauvoir már a repülőgépen hosszú levelet ír a „drága, csodálatos és imádott fiatalembernek” (aki egy évvel volt fiatalabb a negyvenéves Beauvoirnál), „édes könnyeket” hullajt, miközben szerelméről biztosítja, bizonygatja, nem álom volt, ami történt, Algrennel lesz mindig, „ahogyan a szerető feleség imádott férjével”. Párizsból már „imádott férjem!” megszólítással ír hosszú beszámolókat.
De miért kellett tovább maradnia, Sartre kérésére, Amerikában?
Sartre 1945 januárjában több újságíróval együtt az Egyesült Államokba utazott. Gyermekkora óta álmodozott Amerikáról. Hidegen hagyták Amerika háborús erőfeszítései, a saját álmát kergette és meg is találta Dolores Vanettini oldalán. „Dolores adta nekem Amerikát.” Azonnal beleszeretett Doloresbe.
Hazatérve mindenkinek elmesélte, hogy élete legcsodálatosabb asszonyával találkozott. Beauvoir Albert Camus-től tudta meg, mi történt, és megértette, nem egyszerű kalandról van szó, mint tizenhét éve tartó közös életükben már annyiszor. Sartre valósággal eksztázisba esett, ha csak kiejtette előtte valaki New York nevét.
Mivel neve emlékeztetett az angol „beaver” (hód) szóra, amely franciául „castor”, Sartre egyetemista kora óta Castornak hívta Beauvoirt. A fiatal lánynak elmagyarázta, hogy kétféle szerelem létezik: a „szükséges” és az „esetleges”. Castor a szükséges szerelem, a központ, a többi nő csupán „periferikus”. Teljes szabadságot ígértek egymásnak, nyíltságot. Gimnáziumi tanítványaik közül filozófusnak készülő, egzaltált fiúk és lányok csapódtak hozzájuk, ezek előbb vagy utóbb a szeretőik lettek, „családtagok”.
Castor úgy tett, mint aki barátnője a szeretőnek, odaadóan hallgatta Sartre részletes és nem túl szemérmes beszámolóit, akinek a szavakkal újból átélt szerelem talán nagyobb kielégülést okozott, mint maga az élmény. A háromszög aztán négyszöggé bővült: Olga után a húga, Wanda is Sartre szeretője lett, aztán jött Michelle, és Castor jó képet vágott, hiszen a már-már kerítőnői szerepe s a voyeurködés árán tudta ellenőrzése alatt tartani Sartre kapcsolatait. Ilyen bonyolult érzelmi viszonyok között élni, hiába az „átláthatóság” ígérete, nem megy intrikák, titkolódzás és hazudozás nélkül. Beauvoir nem hajlandó „átadni … az uralkodói helyet”; úgy állítja be, mintha Sartre életében ő volna „a világegyetem kellős közepe”, de valódi érzéseiről sokat elárul, hogy L’Invitée (A vendég) című regényében megöli Olgát.
Életmódjuk divatot teremtett, mígnem Beauvoirt 1943-ban feljelentették Nathalie Sorokine szülei kiskorú megrontásáért és szöktetéséért. A börtönbüntetést barátai közbenjárására elkerülte, de eltiltották az oktatástól. Életük baráti találkozók, viták, ivászatok sora Picassóval, Leirisszel, Bataille-jal és Párizs egyéb hírességeivel, jóllehet a háború korántsem ért véget. Szállodában laktak, vendéglőben étkeztek, kávéházban írtak, életük a nyilvánosság előtt zajlott. A „család” egyik tagját, Bourlát, spanyol diplomaták gyermekét, Sartre tanítványát, aki időközben Nathalie-val költözött össze, s ugyanabban a szállodában élt, mint Sartre és Beauvoir, a Gestapo letartóztatta. Auschwitzban halt meg. Hogyan fogadta a tragédiát a pár, amely mindig kész volt kiállni, tiltakozni, amikor az egyetemes emberiséget, az absztrakt embert érte valami sérelem, tőlük lehetőleg távol? Beauvoir soha nem érezte „ilyen közel halálunk szeszélyes iszonyatának bizonyosságát”, mégis „elkápráztatja az élet”, magával ragadja „a holnap nagyszerűsége”. Önéletírásában, A kor hatalmában Sartre-t idézi, aki azzal intézi el a fiatalember tragédiáját, hogy „nem nagyobb képtelenség tizenkilenc éves korban meghalni, mint nyolcvanévesen”. Egy gondolat erejéig sem merül fel bennük, hogy ami történt, az a nácizmus bűne: az örök tragédián szenvelegnek elvontan, a létezés tünékenységén.
Ez azért is meglepő, mert Bourlával éveken át mindennap találkoztak, s eszük ágában sem volt figyelmeztetni a fiatalembert a veszélyre, amelynek Párizsban kitette magát, hogy a közelükben élhessen. Amíg élt, Bourla szórakoztatta őket. Amikor áldozatként meghal, nem érdekes többé. Beauvoir önéletrajza a bizonyíték rá: nem akarták tudomásul venni a valóságot. Sartre-nak mindig fontosabbak voltak a szavak, mint a valóság. A szavakban élte ki magát, szavakból építette fel a világát, a dolgok csak annyiban érdekelték, amennyiben rettenetes agya fel tudta fogni őket. Ez a magyarázata bámulatos szellemi termékenységének, több ezer oldalas könyveinek: soha nem hatol le a lényegig, a tények nem érdeklik, nem is vizsgálja őket. Újságot soha nem olvasott, a dolgok és az események egyedisége, különössége csak annyiban érdekelte, amennyiben egyetemessé tudta emelni őket. Az okok és a körülmények mellékesek. Bourla halála nem a nácizmus következménye, hanem egyszerűen a halál.
Sartre 1945 tavaszán, amikor visszatért első amerikai útjáról, az anyjához költözött abból a szállodából, ahol, bár nem egy emeleten, Castorral lakott. Anyjánál rendes ebédet és naponta makulátlan fehér inget kapott. Beauvoir kétszeresen is megcsaltnak érezte magát. A „család” többi tagja, Olga, Wanda és a legújabb barátnő, Boris Vian szelíd szőke felesége, Michelle nem számított, velük jóban volt. Beauvoir régebben viszonyt kezdett Sartre tanítványával, a „kis Bosttal”, de Bost beleszeretett Olgába. Castor most gyorsan lefekszik Michel Vitold színész-rendezővel, vakációzni is vele megy, hogy aztán augusztusban, amikor Sartre-ral együtt dolgoznak, neki is legyen mesélnivalója, de Sartre nem veszi komolyan, mint ahogy csak nevet az Arthur Koestlerrel való egyéjszakás kalandon is (amelyet Beauvoir kínos anatómiai részletességgel többször megírt).
Párizs értelmiségi körei izgatottan várják a Les Temps Modernes első számát, amelyet Sartre álmodott meg, de amely Beauvoir nélkül nem látott volna napvilágot. A munkájában „lelkiismeretes, igényes, pontos és konstruktív” Castor egy teljes éven át a lap megjelenéséért fáradozott, ő végezte az adminisztrációt, a szerkesztést, ő szervezte a kiadást, nyomdát, terjesztést.
Sartre nagyra értékelte és felhasználta Castor tudását, munkabírását. Először Beauvoirral olvastatta el minden írását. Meghallgatta és becsülte a kritikáját. Ám a lap első számában Sartre beköszöntőjének ajánlása nem Beauvoirnak szólt, hanem Doloresnek. S írója rögtön útra is kelt Amerikába, a vonaton Bordeaux-ig Wandával kísértette el magát.
Dolores 1947 februárjában három hónapra Párizsba érkezett. Sartre egészen addig azzal áltatta Castort, hogy ijesztőnek tartja Dolores érzelmeit, csak azt felejtette el megmondani, hogy a szenvedély kölcsönös, és feleségül akarja venni. Arról álmodozott, hogy Amerikában fog élni. Tanári állásról tárgyalt a Columbia Egyetemen, bár nem tudott angolul. Castornak ködösen így írt egy levélben: „Igen, én is úgy gondolom, mint Maga, hogy változtatni kellene az életünkön.” Castor valószínűleg úgy képzelte a változást, hogy nem ártana egy-két nőt kiiktatni az életükből, Sartre meg Doloresszel közös, új életére gondolt. Beauvoir tudta, hogy helyzete megingott, s amikor a kérdésre: „Ő vagy én?” azt a cinikus választ kapta: „Ragaszkodom Doloreshez, de maga nélkül nem tudok létezni”, megérezte, hogy bizonytalanná vált a jövő. Ez a válasz azt jelentette: tiszteletben tartom a megegyezésünket, de ennél többet ne kívánjon.
Sartre titokban megkéri Philippe Soupault-t, szervezzen előadó körutat Amerikába Castornak, hogy eltávolítsa, mialatt Dolores Párizsban lesz. Castor nem sejti, minek köszönheti az amerikai meghívást. Azért kell tovább maradnia Amerikában, mert Dolores meghosszabbította párizsi tartózkodását.
Algren nem tudja, hogy a szép és okos francia nőről, akibe beleszeretett, így írnak Franciaországban: „Kétes hírű szállók, csömört okozó részegség, magzatelhajtás, sivár éjszakák, tisztátalan szerelmek: Sartre és Simone de Beauvoir regényeiben elénk tárul az élet minden ferdesége.” A másik kritikus úgy vélekedik, hogy „egy tanár fia, aki kidugja fejét olvasmányai közül” s egy jó nevelést kapott úrilány megrontja a francia ifjúságot. Algren boldog, mert Sartre belekezd regényének francia fordításába. Sartre nem akarja végleg elveszíteni Castort. Utánautazik egy Párizs környéki faluba, ott dolgoznak, s ritkán találkozik Doloresszel, akinek a közös élet helyett, akárcsak a többi szeretőjének, egy kis lakást ajánl fel Párizsban. A nőt megdöbbenti a Sartre-t körülvevő emberek „hihetetlen kegyetlensége”, „tökéletes érzéketlensége”. Visszautazik Amerikába.
Castor meg Sartre-ral Londonba megy, Olaszországba. Utazásaikról beszámol „a világ legkedvesebb emberének”. Sartre legújabb filmjét is elmeséli levelében. Ez egy halott férfi és egy halott nő története, akik visszajöhetnek a földre, ha sikerül emberi szerelemmé tenni a szerelmüket. Beauvoirt Nelson Algrenre emlékezteti ez a történet, jóllehet Nelson nem halott, hanem eleven, meleg testű és melegszívű fiatal férfi. Nelson, az „imádott kicsi férj” valószínűleg az egekből pottyan le, amikor Beauvoir közli vele: szerelmet tud adni, de az életét nem adja. Algren kelletlenül beleegyezik, hogy csupán néhány hónapot töltsenek együtt évente, hol Franciaországban, hol Amerikában. A séma ismerős: Sartre ugyanezt ajánlotta Doloresnek.
Dolores Párizsba készül 1948-ban, Beauvoir Amerikába. Mexikóba utaznak Nelsonnal, és Beauvoir itt közli, hogy a tervezett négy hónap együttlétből csak kettő lesz, mert neki vissza kell utaznia Párizsba. Beauvoir persze nem árulja el, hogy indulása előtt levél érkezett Dolorestől: nem találkozik többé Sartre-ral. S mivel mentegeti magát az önéletrajzában? „Vágyódtam Algrenhoz, de elvégre csak három hetet töltöttem vele igazán együtt, igazából nem is tudtam, mennyire ragaszkodom hozzá.” Meglehetősen érdekes és váratlan nem tudás, hiszen többtucatnyi levelében egy éven keresztül forró szerelméről biztosította „drága férjecskéjét”. Hiába kiált fel Algren szenvedélyesen: „Ha akarja, még ma elveszem feleségül!”, Beauvoirnak az a fontos: a Dolores-ügynek vége. „Tudtam, ha akarok, Sartre-ral maradhatok.”
Nelsonnak ezt írja: „Tudnia kell […], mekkora szüksége van rám Sartre-nak. […] Én vagyok az egyetlen igazi barátja, az egyetlen, aki megérti őt, segít neki, együtt dolgozik vele, békét és megnyugvást ad.” Leveleiben beszámol Sartre-ral közös utazásaikról, ivászataikról, „véremben whisky, szívemben szerelem”, Párizs kulturális eseményeiről, a barátaikról. Algren ezalatt boldogtalanul a csalódottságát igyekszik megemészteni. Meg akarja tartani az aszszonyt. Könyveket küld, levelet, csokoládét, whiskyt, és – bizonyára nagy nehézségek árán, hiszen a két ember anyagi helyzete nem mérhető össze – hajójegyet vásárol Európába.
Közben Beauvoir kis lakást vesz Sartre anyja közelében. Szervezni kezdi a nyári „mézesheteket”, a „nászutat”: „vörös függönyt és vörös takarókat” rendel, mintha bordélyházat készülne berendezni. Május elején megérkezik a chicagói vőlegény; Beauvoir minden barátját elbűvöli lefegyverző kedvessége, csodálják, mert valamennyiüket az asztal alá issza. A pár Olaszországban, Algériában és Marokkóban utazgat. Algren új életre kel a szerelemtől, ír, tervezget, könyve, a The Man with the Golden Arm nagy siker, „az év regénye”, elnyeri a Pulitzer-díjat, írója fényképét a The New York Times is lehozza, ajánlatot kap egy filmre. A Waldorf Astoriában rendeznek fogadást a tiszteletére. Szerelem, utazások, siker: mi kell még? Algren kis házat bérel kettejüknek a Michigan-tó partján. A második nem írója, a feministák példaképe leveleiben, amelyeket Afrikából ír, ahol Sartre-ral tesz nagy utazást, arról ábrándozik, hogy majd felsikálja a padlót, főz Nelsonra, s naponta tízszer az övé lesz.
Aztán 1949-ben kitört a koreai háború. Mindenki arról beszél, hogy a Vörös Hadsereg meg sem áll Párizsig. Beauvoir tétovázik, útra keljen-e júliusban, de Sartre biztatja (Dolores időközben mégis Párizsba költözött). Az együtt töltött hónapok azonban csalódást okoznak: Algren zárkózott lett, fölényes. 1950. decemberi levelében bevallja, szándékosan viselkedett úgy, hogy fájdalmat okozzon.
Beauvoir megint meglátogatja a tóparti házat 1951 szeptemberében. Október végén azzal búcsúzik, örül, hogy legalább a jó barátság fennmarad közöttük. Algren nyersen odavágja: „Sohasem adhatok magának kevesebbet, mint a szerelmet.”
Beauvoir, már Párizsból, azzal védekezik: ő mindig elfogadta azt a gondolatot, hogy Algren más nőt is szeressen, azt se bánja, ha megnősül. Így beszél egy szerelmes nő? Így Merteuil márkiné beszél Valmont-hoz, a kerítőnő, akinek a szerelem csupán szexuális hódítás, nagyvilági játék.
Simone de Beauvoir irodalmi nyersanyagként kezelte az életét, de a hozzá közel állókét is, bár ehhez nem volt joga. Kapcsolatukat, legbensőségesebb perceiket is anatómiai pontossággal leírja 1954-ben megjelent kulcsregényében, a Mandarinokban, amely Goncourt-díjat kapott. Nem nehéz kitalálni, mit érzett Algren, amikor a regényből megtudta, hogy az Anne néven szereplő Beauvoir Amerikában egy Philipp nevű férfiról álmodozik. De a férfinak esze ágában sincs miatta New Yorkba utazni. Anne elkeseredik: hát úgy utazik el ebből a nagy országból, „hogy semmit nem hagyok hátra, és semmit nem viszek magammal”? Élményre vadászik. Éjfélre jár, s ekkor eszébe jut a chicagói író. Felhívja. S elkezdődik a történet.
A körülmények hatalmában Beauvoir megerősíti, hogy amit a regényben Anne-nak tulajdonít, azt mind átélte, s mivel a férfi, akivel elképzelte amerikai kalandját, nem akart hazudni a feleségének, lemondtak egymásról. Ezután telefonált Algrennek. „Egy meleg, vigasztaló éjszakát akartam egy kedves férfi karjaiban.” Chicago felé a vonaton gyorsan elolvassa Algren egyik könyvét. Szegénysége, hogy nincs hűtőszekrénye, se fürdőszobája, „felüdítette”.
Beauvoirnak 1951-ben döntenie kellett: Mrs. Nelson Algren lesz Chicagóban, átlép a férfi életébe, vagy belekövül a Sartre-mítoszba. A látszat és a valóságos élet között kellett választania. Nem halogathatta tovább, hiszen Nelson nem tud olyan nőt szeretni, „aki nem az enyém, akinek más dolgok, emberek fontosabbak, mint én, és nem is remélhetem, hogy valaha is én kerüljek az első helyre: ezt az állapotot nem tudom tovább elviselni”. Mivel Beauvoir élete Párizsé és Sartre-é, Nelson vissza akarja venni az életét.
Beauvoir igényt tart Nelson életére, de a sajátját nem adja oda. Sartre szerint az ember sohasem önmagában jó vagy rossz, ártatlan vagy bűnös, hiszen mindenki csak a mások szemében létezik, mindenki különféleképpen ítéli meg, és mindegyik ítélet igaz, ráadásul az ítélet nem függetleníthető az adott társadalomtól vagy korszaktól. Nem véletlen, hogy soha nem készült el az Etikája, hiszen a fentiek alapján ez az etika megírhatatlan volt. Beauvoir átvette, és könyveiben, valamint az életében illusztrálta Sartre elméletét. Úgy vélte, a választást akkor sem kerülhetjük el, ha a választás arra kényszeríti az embert, hogy hűtlenné váljék az élet tiszteletéhez. Az erkölcsösséggel saját létünk „megalapozására” törekszünk, de nem tudhatjuk, az adott helyzetben és pillanatban mi a helyes cselekvés, nem tudhatjuk, mi a „jó” választás. Aki válaszútra kerül, „az eleve az erkölcsön kívül találja magát”. Hogy helyesen döntöttünk-e, azt majd a dolgok kimenetele mutatja meg. Beauvoir dönt: Sartre-t, a párizsi értelmiségi csillogást választja, nem a tóparti életet Nelsonnal, hanem a megjelenést, a luxusutazásokat Kínába, a Szovjetunióba, Kubába (s ezeket az utakat diktatúrákat és diktátorokat dicsőítő és mentegető cikkekben hálálja majd meg a pár).
Beauvoir nem tudja, hogy Michelle Vian, aki közben elvált, egyre nagyobb szerepet játszik Sartre életében. Michelle-lel nyaral, Castorral dolgozik. Amikor Beauvoir tudomást szerez a szoros viszonyról, amely Sartre élete végéig fog tartani, összeáll a Les Temps Modernes fiatal szerkesztőjével, Claude Lanzmann-nal, s a két pár ezután együtt tölti a vakációt, együtt utazik Olaszországba, Egyiptomba, Görögországba. Sartre megismerkedik Lanzmann húgával, Evelyne Rey színésznővel, ő is a szeretője lesz, neki fogja ajánlani az Altona foglyait. Beauvoir azt sem tudja még, hogy 1956-ban Sartre meg fog ismerkedni egy fiatal egyetemista lánnyal, Arlette-tel, aki azonnal belép a sartre-i körtáncba; előbb a szeretőjévé teszi, aztán örökbe fogadja, reá testálja műveinek a gondozását, házat vesz neki délen. Majd megérkezik Liliane Siegel; A szavakat egy titokzatos Z.-nek ajánlja, és csak Beauvoir a tudója, hogy Léna Zoninát, a szovjet tolmácsnőt rejti a betű; éveken át elkíséri Sartre-t a Szovjetunióba, hogy a szovjet hatóságok figyelmét elaltassa, ne is gyanítsák Sartre és Léna viszonyát. Evelyne öngyilkos lesz, de az öreg író mellé, aki gyengülő szeme miatt már írni sem tud, megérkezik a görög Hélene…
Algren a szakítás után depressziós lett. Minden összekuszálódott. Hogy magányától szabaduljon, újból összeházasodott elvált feleségével, de két hét sem telt el, már úgy érezte, csapdába esett. Előlegeket fogadott el olyan könyvekre, amelyek vagy veszteségesek lettek, vagy meg sem jelentek. 1954-ben arról ábrándozott, írógépével a hóna alatt Párizsba utazik. Beauvoir semmitmondó tanácsokkal nyugtatgatta: „az a legjobb út, ha dolgozik, pénzt szerez”, eldicsekedett az új autójával, fiatal szeretőjével: „Képzelje … inkább vérfertőző fiam, mint a szeretőm”, tapintatlanul még azt is megírta, hogy ugyanott utazgatnak, ahol annak idején Algrennel járt. Algrent közben újabb kudarc éri: a The Man with the Golden Arm filmjéből egy fillért sem látott, a producer ellopta a regényét. Egy másik könyvéből készült filmet Franciaországban is vetítik, meg sem említve Algren nevét. A tóparti házat, amelyet úgy szeretett, a feleségére hagyva egy nyomorúságos chicagói lakásba költözött, amelynek bérét pókerezésből fizette. Új könyvét nem adták ki. 1956-ban a Mandarinok megjelent angolul, s Algrent megsebezte, ahogy Beauvoir írt róla Lewis néven. Úgy érezte, minden összeomlott, elhagyta az életerő, kihunyt minden, ami az életét táplálta; nem szégyellte bevallani, hogy számára Beauvoir volt a szerelem, s nagyon hiányzik neki. A vele töltött idők voltak élete legjobb napjai.
Algren 1960 februárjában végre szerzett annyi pénzt, hogy Párizsba utazhasson. Beauvoir lakásában egy kis cédula várta: a mitikus párt egy hónapra meghívták Kubába. Miután Beauvoir visszatért, mintha újból egymásra találnának, sokat beszélgetnek, sétálnak, bejárják Spanyolországot, Görögországot, Törökországot, de Beauvoir, mint önéletrajzában írja, nem akart „ilyen hosszú időre kizökkenni” megszokott életmenetéből. Augusztusban Sartre-ral hivatalos útra megy Brazíliába (ahol Sartre első dolga összeszűrni a levet egy huszonöt éves lánnyal). Algren a február után a szeptembert is egyedül tölti Párizsban. Soha többé nem látták egymást.
Beauvoir egyre távolabbi pályára szorul a sartre-i nap bolygórendszerében. Az utolsó években hetente két éjszaka ott alhat Sartre lakásában, őrizheti a beteg, járni alig tudó, szinte vak ember álmát, a könyvek mögött eldugott whiskyspalackokat keresgélve, amelyeket más nők hordanak fel. Csapásként éli át, hogy nem ő, hanem Arlette lett Sartre irodalmi örököse, a kéziratok gondozója. Szerelmi élete után Sartre a szellemi életéből is kizárta. Szinte megindító, hogy gyorsan ő is örökbe fogad egy fiatal lányt, Sylvie le Bont: Sartre tükörképe marad, amíg csak él. S még meg kell érnie, hogy Benny Lévy, az új, fiatal titkár, meglehet, a sok vörösbornak köszönhetően, amelylyel Sartre-t itatja, teljesen a hatása alá vonja a leépült embert; magával hurcolja Izraelbe, különös „beszélgetéseket” jelentet meg, amelyeket valószínűleg ő maga írt; rá akarja venni, hogy tagadja meg énjét; zsidó olvasatát adja Sartre szövegeinek, önmagát, akinek soha egy sora sem jelent meg, egyenrangúnak állítva be a híres íróval.
Levélváltása amerikai „férjével” a hatvanas évek elején még folytatódik, ám egyre ritkább. Algren egy teherhajóról ír, majd Kalkuttából. 1963-ban aztán angolul is megjelenik A körülmények hatalma, amelyben Beauvoir, megnevezve Algrent, részletesen leírja viszonyukat, a leveleiből is idéz, s a férfi mélyen megbántódik. Heves szemrehányást tesz, amiért kiteregette a történetüket. Levelezésük megszakad. 1981-ben egy újságíró felkereste, Beauvoirról is faggatta. „A pokolba, a szerelmes levél magánügy! A világ legkülönbözőbb pontjain fordultam meg bordélyházakban, de a nők mindenhol becsukták az ajtót, Koreában ugyanúgy, mint Indiában. Ez a nő azonban szélesre tárta, és behívta a közönséget meg a sajtót is.” Az interjú közben, szerelmét felidézve, Algren nagyon felizgatta magát, éjszaka szívrohamot kapott és meghalt. Senki nem kereste, nem volt, aki eltemesse. „Algren’s body unclaimed!”, harsogták az újságok.
Sartre ekkor már egy éve halott. Halottas ágyánál Arlette ült. Beauvoir öt évvel élte túl, végignézte (és végigolvasta) a volt szeretők önigazolásait, civakodását. Ő is megírta a maga változatát. Mindenkit elárult Sartre-ért, és őt is elárulták; mindvégig manipulált, de őt is manipulálták.
Kiléphetett volna egy zseniális, ám végtelenül önző ember vonzásköréből, ő mégis maradt. Érdekből? Élet és szerep egymásra dermedt? Vagy mert „léte megalapozását” csakis Sartre mellett látta? Megbánt-e bármit is? Sartre mondta egyszer, hogy nem az a lényeges, mivé tesznek minket az emberek, az a lényeges, hogy mi mivé tesszük magunkat abból, amivé az emberek tettek minket. Nelson Algren, a komoly tekintetű, hűséges férfi, az érzékeny író nagy árat fizetett kevés boldogságért; Chicago bugyrainak, az érdes élet krónikásának élete a semmibe futott. Beauvoir mindvégig Sartre fényét verte viszsza, a nap-Sartre holdja maradt – de Algren gyűrűje volt az ujján, amikor eltemették.
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
