A BKV százmilliói és a kifosztott többség

A BKV-s végkielégítési botrány valószínűleg ugyanúgy vonul majd be a rendszerváltás bukását kirajzoló legendárium lapjaira, mint annak idején a Tocsik-ügy. Mint a jéghegy csúcsa, ami drámaian mutatja azt a vérfagyasztó bohózatot, amelyet most már húsz éve a rendszerváltás rendszereként illik párás szemekkel ünnepelni, mint a szabadság, demokrácia és jólét apoteózisát. Történik ez ráadásul annál a BKV-nál, ahol az derül ki, a cég súlyosan veszteséges, a csőd elkerülése végett harmincmilliárd forint újabb banki adósságot vállal (állami hitelgaranciával!), és a fizikai összeomlás közvetlen közelében van. És ahol az elmúlt harminc év során, amióta egyébként már öt megszorítással próbálták takarékosságra inteni az összevissza hedonizáló magyar népet, éppen kétszázszorosára (!) emelkedett a fő termék, a BKV-vonaljegy ára. Pontosabban, nem változott, hisz akkor is 1,50 volt, meg most is 1,50, bár e feletti örömünket kicsit beárnyékolja, hogy most dollárban 1,50, és nem is volna baj, ha közben az átlagbérek is legalább kétszázszorosukra emelkedtek volna. Ahhoz, hogy „vonaljegyvalutában” mérve legalább a harminc évvel ezelőtti szintet elérjük, arra volna szükség, hogy egy magyar átlagkereső havi 800 ezer nettót vigyen haza (mert ebből tudna ugyanannyi vonaljegyet venni, mint harminc éve), szemben a tényleges 120 ezerrel.
Az egész valójában olyan, mint egy oktatófilm. Aki eddig nem tudta volna, hogy hogyan is működik a rendszerváltás rendszere, az ebből a történetből nagyon sok olyan tapasztalatot szerezhet, amelyek segíthetik a jobb eligazodásban. Lássunk ezek közül néhányat csak úgy találomra.
Kiderült például, hogy egy állami vállalat főosztályvezetőjének teljesen jogszerűen lehet magasabb a fizetése, mint a miniszterelnöknek. És itt nem a miniszterelnök megítéléséről van szó, hanem magáról a miniszterelnöki státus anyagi elismeréséről, és ebből a szempontból ez a helyzet nyilvánvaló abszurdum. A másik, hogy valaki egyszerre lehet nyugdíjas („nagynyugdíjas”) és extrán jól fizetett közalkalmazott. Aztán, hogy valaki, miután egyéves alkalmazás után másfél évi bért tartalmazó végkielégítést kap, mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatja normál munkaviszonyát. Hogy tízmillió forint nagyságrendű titoktartási díjat vehet fel egy olyan cég alkalmazottja, ahol teljes képtelenség bármilyen titoknak még az elméleti lehetősége is. Szóval, hogy nyomom a gombot, és dől a pénz! Ögyes!, mondaná erre a nevezetes vicc hőse.
És, hogy miután közhírré válik a legkirívóbb eset, rövid időn belül fény derül arra, hogy ez mondhatni napi rutin, hisz az egy személynek kifizetett százmilliós végkielégítés eltörpül a mellett a több mint hárommilliárd forint mellett, amelyet az elmúlt két év során csak a BKV-nál erre a célra fordítottak. A fentiek miatt nem egészen gyanútlan átlag magyar ebből sejti is, hogy valójában időben és térben sokkal kiterjedtebb társasjátékról van szó. Nem igazán lepődik majd meg tehát, amikor valószínűleg kiderül majd, hogy Magyarország nyertes kisebbsége igen régóta és nagy intenzitással „végkielégül”, ha teheti. Márpedig szinte mindig teheti, mert a jelek szerint semmilyen strukturális fék nem létezik. A most beinduló vizsgálat ugyanis nagy valószínűséggel azzal zárul majd, hogy ezek a kifizetések „jogszerűek” voltak. Amire az átlagpolgár azért kicsit felszisszen, talán valami káromkodásfélét is elmormol, de aztán csak bosszúsan legyint, és… És, bár mindez nem feltétlenül tudatosodik benne, de tovább rombolódnak a már egyébként is megroggyant lelki és erkölcsi tartalékai. Mert lehet, hogy jogszerű a végkielégítés, és sok minden más is, de attól erkölcsileg még felháborító és tökéletesen elfogadhatatlan a még mindig normakövetésre szocializálódott többség számára. (Amely többség persze ezen az úton járva rövid időn belül kisebbséggé válhat, megszívlelve a reklámszlogen üzenetét, miszerint: Hülye azért nem vagyok.) És minden emberi közösség nagy veszélybe kerül, ha hagyja, hogy a benne zajló újratermelési, elosztási folyamatok jogi és erkölcsi megítélése tartósan elszakadjon egymástól.
Márpedig a rendszerváltás ezt nemcsak hogy hagyta, hanem éppen ez a lényege, és most azért fog kikerülhetetlenül összeomlani. A közelgő választások valóságos tétje éppen az, hogy a győztesek képesek lesznek-e pontosan értelmezni győzelmüket. A várhatóan hatalmas arányú felhatalmazás éppen arra szól ugyanis, hogy a választások győztese alapvető változásokat indítson el. Olyan változásokat, amelyek egyértelművé teszik, hogy betelt a pohár. A vesztes többség eljutott kifosztottsága legvégső fiziológiai korlátjáig. És, ha nemcsak azt kénytelen észlelni, hogy kifosztása ennek ellenére zavartalanul zajlik tovább, hanem azt is, hogy a kifosztását a globális birodalom számára lehetővé tevő készséges kollaboránsok viszont a birodalom által diszkréten engedélyezett szabad rablást még jogilag is szentesítik, cinikusan kiröhögve kifosztottjaikat, akkor ebből sötét következmények származhatnak. Olyan sötétek, amelyek felidézéséhez ma még nincs elég képzelőerőnk.

A szerző közgazdász