Az Európai Unió és az észak-atlanti szövetség történelmében még nem fordult elő olyan eset, hogy az egyik tagország kormánya megtiltotta volna egy másik államfőjének, hogy a területére lépjen. Szlovákia most nem engedte be az országba Sólyom László magyar államfőt, holott mindkét ország a schengeni övezet tagja. Precedens született. A döntés meghozatalakor tudatosították magukban, hogy furcsa történelmet írnak?
– Természetesen. Nehéz döntés volt, és tisztában voltunk a súlyával. De a döntés kicsúcsosodása volt egy folyamatnak, hiszen az nem a semmiből született. Sajnálom, de a dolgok úgy alakultak, hogy a többi lehetséges megoldás túl sok veszélyt hordozott magában, amit a kormány nem vállalhatott. Augusztus 21. nem túl szerencsés dátum a két ország kapcsolatában, de ettől függetlenül azt mondom, mind Magyarországnak, mind Szlovákiának mindent meg kell tennie azért, hogy hasonló eset ne ismétlődjön meg, a kialakult helyzet miatt pedig felesleges kölcsönösen vádaskodnunk.
– Szlovák jogászok is állítják azonban, hogy amennyiben Magyarország a luxemburgi Európai Bírósághoz fordulna, Szlovákia nehezen tudná megvédeni döntését, főleg azt, hogy Sólyom László látogatása veszélyeztette a közbiztonságot, illetve a nemzetbiztonságot. Ön biztos az esetleges sikerben?
Egymásra mutogatás
– Teljesen biztos vagyok benne. Léteznek európai irányelvek és szlovák jogszabályok, amelyek pontosan meghatározzák, mikor lehet megtagadni a belépést az ország területére. Nekünk pedig olyan információink voltak, hogy a látogatás kapcsán valóban veszély fenyegeti a közbiztonságot, hiszen a látogatás mindkét oldalon aktivizálta a szélsőséges erőket. De nem lenne jó, ha ilyen irányt venne a párbeszéd. A nemzetközi kapcsolatokban vannak bizonyos szokások, előírások, amelyeket illik betartani. És ezeket Sólyom László köztársasági elnök úr nem tartotta be. Hiszen a történet nem a komáromi hídon kezdődött. Azt számos diplomáciai lépés előzte meg. Nem akarom visszaidézni az egész eseménysort, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy szerdán, augusztus 19-én a három legmagasabb szlovák közjogi méltóság már nyílt levélben kérte a magyar államfőt, hogy halassza el az útját, s ő még erre sem reagált. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez is precedens az Európai Unió és a NATO történelmében, tehát az is először fordult elő, hogy az egyik tagország államfője nem veszi figyelembe az ilyen kérést egy másik tagország három közjogi méltóságától. Meg az is – ami szinte teljesen elkerülte a magyar sajtó figyelmét –, hogy Ivan Gasparovic államfő a magyar nagyköveten keresztül, tehát diplomáciai úton külön is kérte, hogy augusztus 21-én ne jöjjön Szlovákiába, ami szintén visszhang nélkül maradt. Szóval azt akarom mondani, a továbblépéshez az kell, hogy a magyar fél is elismerje, ő is hibázott, mert ez hiba volt, és nem szabad efelett szemet hunyni.
– Miniszter úr, bizonyára olvasta azonban több szlovák történész és politológus véleményét, akik nem tartják méltányosnak, hogy Szlovákia a beutazás elutasítását a Varsói Szerződés csapatainak 41 évvel ezelőtti inváziójával, a prágai tavasz leverésével indokolják. Michal Horsky professzor szó szerint azt írja, „összemosni kölcsönös meg nem értésünket, mai vitáinkat hazánk megszállásával az esemény történelmi üzenetének mélységes félreértése”. S hadd tegyem hozzá mindehhez személyes tapasztalatomat. A közjogi méltóságok levelének elolvasása után több központi hivatal, a kormány és a parlament honlapján is kerestem, milyen események várhatók az évforduló kapcsán, sehol sem találtam azonban szervezett programot. A parlamentnél lévő Dubcek-szobornál pedig még csak egy koszorú sem volt elhelyezve. Ráadásul Sólyom László tavaly, a negyvenedik évforduló kapcsán elnézést kért a magyar részvételért mind Csehországtól, mind Szlovákiától. Miniszter úr, ennek fényében is elégséges érvnek tartja a látogatás időpontjának a megkérdőjelezését?
– Dicséretes, hogy Sólyom László bocsánatot kért. De ez is azt igazolja, hogy augusztus 21. olyan történelmi esemény, amiért bocsánatot kell kérni, így az elnök úr is érzékelhette volna a dátum érzékenységét. Ugyanakkor hadd mondjam el, hogy mind Gasparovic államfő, mind a miniszterelnök úr koszorúkat helyezett el az áldozatok emléktábláinál, az idén így emlékeztünk az eseményre. És ne feledjük, az évfordulóról Európa is megemlékezett, fontos eseménynek tartják. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy tudomásunk szerint az időpont érzékenységére más európai politikusok is figyelmeztették a magyar államfőt. S még valami. Sólyom Lászlónak a magyar állami ünnepek felidézése kapcsán más országokkal is voltak már negatív tapasztalatai. Szerbiára és Romániára gondolok. Mindezt csak azért mondom, hogy legyünk már őszinték önmagunkhoz, ha tovább akarunk lépni. De mondhatnék mást is. A szlovák államnyelvtörvény módosítása után feszültté váltak kapcsolataink, egy jó politikusnak ilyen körülmények között mérlegelnie kell, hogy egy-egy lépésével enyhíti-e ezt a feszültséget, vagy éppen fokozza. Sólyom László ezt nem tette meg. Ugyanakkor – ez talán leginkább a szervezők hibája – a Szent István-szobor átadásából olyan magyar ügyet csináltak, amelyből gyakorlatilag kizárták Szlovákiát, amelynek területén történt az esemény. Miközben pedig azt sugalljuk, hogy Szent István közös királyunk volt, közös történelmi múltunk egyik legnagyobb alakja. Akkor hát miért volt kizárva az eseményből minden szlovák politikus? Látni kell tehát, hogy a beutazás elutasítását egy sor esemény együttes hatása okozta. A szlovákok is érzékenyek. Nem esik jól nekünk sem, hogy a nyelvtörvény kapcsán két hónapja csak azt lehet olvasni, hogy rasszisták, fasiszták vagyunk, hogy a törvény nyelvi holokauszt és hasonlók. A mi érzékenységünkre is figyelhetne a magyar fél. Pedig olyan kevés kellett volna ahhoz, hogy valóban egy feszültségoldó, közös rendezvény legyen a szoboravató. Hiszen a világon mindenütt bevált szokás, hogy amennyiben egy politikus meglátogat valamilyen oknál fogva egy másik országot, találkozik kollégájával. Én most Szerbiába készülök egy szlovák iskola megalakulásának a 90. évfordulójára, és természetes, hogy bejelentkeztem szerb kollégámhoz, akivel találkozom egy rövid időre. Sólyom László tapasztalt, képzett politikus. Mi lett volna, ha felveszi a kapcsolatot szlovák kollégájával, és – képletesen szólva – megisznak együtt egy kávét? S mondok még egy dolgot, amit talán sehol nem olvashattak még az emberek. Mi tizenhárom éve várunk arra, hogy Budapesten, a Deák téren elhelyezhessünk egy táblát egy ház falára, amelyben élt és dolgozott az ismert szlovák történelmi személyiség, Ján Kollár. Amikor júniusban elnökünk tudomást szerzett arról, hogy Sólyom László esetleg nem hivatalos látogatást tesz Szlovákiában, felvetette Peter Weiss nagykövetnek, milyen nagyszerű alkalom lenne ez egy közös akcióra. A két államfő előbb leleplezné Szent István szobrát, majd ugyancsak közösen a Kollár-emléktáblát. Szóval ilyen gesztusokra lenne szükség ahhoz, hogy javuljanak a kapcsolatok.
– Mindezek ellenére számtalan szlovák elemző és politológus úgy értékelte a kormány és a tárca döntését, hogy ezzel a konfliktussal akarta elterelni a figyelmet az ország belső gondjairól. Az egyre romló gazdasági helyzetről, a romák elleni tüntetésekről, a korrupciós botrányokról, amelyek következtében megromlott a kapcsolat a kormánykoalíción belül, s éppen a Robert Fico vezette Smer és a nemzeti párt között. Mi ebben az igazság?
Magyarkártya
– Ezek csak szokásos újságírói spekulációk, s én nem szoktam ezekkel foglalkozni. A magyar államfő látogatása és a körülötte kialakult helyzet semmi mással nem függ össze, csak a vele kapcsolatos eseményekkel. Sajnálom, hogy megtörtént, mert ez mindkét országnak árt, s egyik országra sem vet jó fényt sem az Európai Unióban, sem a NATO-ban.
– A szlovák–magyar politikai kapcsolatokban több feszültségforrás is van. Szociológusok, politológusok arra mutatnak rá, hogy Szlovákiában a magyarellenes hangulatkeltés „politikai pluszpontokat” eredményez, s használják is a pártok. Idén láthattuk ezt mind az elnökválasztás második fordulója előtt, mind az EP-választások során. Miniszter úr, ön nemzetközileg is elismert diplomata, akinek vannak tapasztalatai az etnikai jellegű konfliktuskezeléssel kapcsolatban is – legutóbb Bosznia-Hercegovinában teljesített ilyen missziót európai felhatalmazással –, ezért kérdezem, jó-e a rövid távú politikai sikerek érdekében érzelmi töltetet vinni az emberi kapcsolatokba egy nemzetiségi szempontból megosztott társadalomban? És itt nem csak a szélsőséges politikusok véleményére gondolok. Legutóbb maga Robert Fico hívta fel a Szent Cirill- és Metód-ünnepség hallgatóságát Dévényben, hogy össze kell fogni a magyar irredentizmus ellen, vagyis ellen kell állni Magyarország Szlovákiával szemben támasztott területi igényeinek, amikor ilyenek nincsenek is.
– Az ilyen feszült helyzetek kezelése során biztosan nem jó út, ha a másikban keressük mindenért a hibát, a magunkét pedig elhárítjuk. Ha a megbékélés útját keressük – s én hiszem, hogy a szlovák–magyar kapcsolatokban ezt akarjuk tenni –, akkor mindenkinek magával kell kezdenie. Anélkül, hogy bárkit támadnék, hadd mondjam el, a magyar parlament külügyi bizottságának elnöke, Németh Zsolt többek között azt mondta, „Magyarország önmagával határos, s ez rendkívüli lehetőség”. És ezt a mondatot mind a mai napig senki sem kommentálta, senki nem mondta, hogy ez nem igaz, mert Magyarország Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Szerbiával stb. határos. Mit gondoljak erről? Mit gondoljanak erről Szlovákiában? Jólesett volna, ha valaki közbeszól. De nem történt meg. Ezért mondom, hogy előbb mindenki a saját háza előtt seperjen.
– Tény, hogy a szlovák–magyar kapcsolatokat leginkább a kölcsönös bizalmatlanság jellemzi. Annak ellenére, hogy a két ország szövetséges, kapcsolatait az alapszerződés is rendezi, amelyet senki nem kérdőjelez meg. Mi lehet a kiút ebből a helyzetből? Talán a meglévő tizenkét vegyes bizottság munkájának a felélesztése? Mert egyértelmű, hogy a húrt már nem lehet tovább feszíteni.
– Ahol megvan a kellő akarat, mindig megtalálják a szükséges eszközöket a problémák kezeléséhez. Már ma ellátogat Pozsonyba a magyar külügyi államtitkár, és éppen a bizottságok munkáját fogjuk értékelni. Arról fogunk beszélgetni, miként kell átalakítani és tartalommal megtölteni a vegyes bizottságok munkáját. Három nappal később Balázs Péter miniszterrel találkozom, akivel ugyancsak a kölcsönösen előnyös megoldásokat fogjuk keresni.
Elkerülhetetlen párbeszéd
– Miniszter úr, hivatalba lépésekor azt mondta, egyik legfontosabb célja a szlovák–magyar viszony rendezése, amelyet csöndes, de nyílt diplomáciával lehet elérni. Most is azon dolgozik, hogy mihamarabb jöjjön létre a szlovák–magyar kormányfői csúcs. Mit gondol, mikor kerülhet erre sor?
– A kialakult helyzet csak igazolja céljaim fontosságát, s csak azt mondhatom, az egyetlen és legjobb út az állandó párbeszéd minden szinten. Ezt szeretnék látni polgáraink is. Sok a közös tennivaló, s azok megoldását nem segítik, ha a sajtón keresztül üzengetünk egymásnak, vagy az Európai Uniónál panaszkodunk. Jobb, ha minél hamarabb tudatosítjuk, közös dolgainkat csak mi intézhetjük egymás közt. A problémáinkat senki nem oldja meg helyettünk. Így sikerülhet közelebb jutnunk egymáshoz, s érhetjük el, hogy egy-egy kormányfői vagy államfői csúcs ne történelmi esemény legyen, hanem közös dolgaink intézésének normális eszköze. Ezt szeretném elérni, és bízom abban, hogy az első ilyen találkozóra már ősszel sor kerül.
zivatar
Kedden viharos széllel érkezhet az újabb esőzés
