Dragan kapitány igen kacskaringós életpályát futott be, olykor a törvénnyel is összeütközésbe került, de valójában a „krajinai szerb köztársaságban” dolgozott a jugoszláv reguláris hadseregnek. Hogy csaknem két évtizeddel a horvátországi háború után miért lett most ismét újsághír belőle? Azért, mert négy év vizsgálati fogság után, szeptember 2-án szabadon engedték Ausztráliában.
Ezt megelőzően azonban az ottani igazságügyi szervek arról is döntöttek, hogy nem adják ki Horvátországnak a Sibenik környékén háborús bűnök elkövetésével vádolt ausztrál–szerb kettős állampolgárságú személyt, eredeti nevén Dragan Vasziljkovicsot, mert nem zárható ki, hogy szerb származása miatt a horvát igazságszolgáltatás nem járna el pártatlanul vele szemben.
Zágrábnak mindössze két napot adtak, hogy fellebbezéssel éljen, pontosabban, hogy ebbéli szándékát jelezze az ügyben őt képviselő ausztráliai államügyészségnél. Horvátországban a döntés érthető módon felháborodást váltott ki, és az illetékesek rekordgyorsasággal meg is tették a szükséges lépéseket, hogy Vasziljkovics mégis horvát bíróság előtt feleljen tetteiért, vagy ha ez nem lesz lehetséges, hát sújtson le rá a törvény Ausztráliában.
A történtek több szempontból sajnálatosak, s egyáltalán nem csak a horvát kormánynak, bár a „levét” kétségtelenül Zágráb issza meg. Nem jött jókor a gazdasági válsággal és a folyton előrehozott választásokat követelő ellenzékkel birkózó horvát vezetésnek ez a kritika. Az ausztráliai bíróság ugyanis – legalábbis az igazságügy-miniszter, Ivan Simonovic állítása szerint – a horvát igazságszolgáltatás működésének egy már meghaladott minősítéséből indult ki, az új értékelések sokkal kedvezőbbek. (Nagy-Britannia és Hollandia kitartó tiltakozása az igazságügyi fejezet lezárása ellen a horvát uniós csatlakozási tárgyalásokon nem erősíti meg ezt a pozitív képet.) Nem hiányzott az a negatív propaganda sem, amelyet interjúiban fejtett ki a médiában mindig is otthonosan mozgó Vasziljkovics. Ezekben a horvát „fasiszták” (sic!) arculcsapásának minősítette az ausztrál szövetségi bíróság döntését, mert – mint mondta – Horvátországban még mindig sokan vannak, akik nem ásták el a csatabárdot.
Nem feledte még el a nemzetközi közvélemény Hillary Clintonnak éppen a turisztikai szezon kezdetén tett kijelentését sem, miszerint Horvátország a bűnözés melegágya, nemkülönben a brit külügyminisztérium figyelmeztetését, hogy őfelsége alattvalói – ugyanezen okból – jobban teszik, ha nem utaznak oda. Ez a fasisztázás végképp nem kellett volna. Most már az eső se mossa le a jobbközép Kosor-kormányról, hogy megveszekedett szélsőséges, s Horvátországon csak a baloldal mielőbbi hatalomra kerülése segíthet.
A horvát kormány természetesen nem szélsőséges, ahogyan a horvát lakosság sem inkább az, mint mondjuk a brit vagy a szlovén. Az utóbbi ország fiai például arányaiban a legtöbb szélsőjobboldali internetes blogot működtetik Európában.
Nagy-Britanniának és Hollandiának is lehetnek nem jogi természetű okai, amiért ellenzi az igazságügyi fejezet lezárását. Az azonban sajnos tény, hogy annak idején, Ante Gotovina spanyolországi letartóztatása után Zágráb elégtétel után kutatva, ki tudja, kinek a javaslatára, elégtelen információgyűjtés után kezdeményezte Vasziljkovics letartóztatását és kiadatását. Nem volt jó ötlet. A még gyermekkorában szüleivel Ausztráliába vándorolt életművészből a szerb propaganda kreált háborús hőst, mitikus alakot, tevékenysége azonban elsősorban a szerb belügyminisztérium kötelékébe tartozó különleges alakulatok (akik később „vörös sapkások” néven váltak ismertté) kiképzésében merült ki, ugyanis az ausztráliai hadsereg volt tisztjeként a legjobban ehhez értett. Saját kezdeményezésére horvát, vagyis háborús területen, Knin mellett létesítettek számára kiképzőbázist. Innen eredt neveltjeinek első elnevezése is: knindzsák. A szabadcsapatokat viszont nem sokra tartotta, Seselj vajdával és Arkannal nem volt jó a viszonya, s a „krajinai szerb köztársaság” politikai vezetőivel is összekülönbözött.
Őrá mint márkanévre volt szüksége a szerb félnek a horvátországi háborúban, ezért nem avatták be a horvátországi szerb bábállam sorsáról Belgrádban szőtt tervekbe sem. A saját józan megítélése alapján Vasziljkovics elég jónak találta a nemzetközi közösség által felkínált úgynevezett Z–4 tervet, s ésszerűnek látta volna, ha tárgyalni kezdenek róla a szorongatott helyzetben lévő, következésképpen engedékeny horvát vezetéssel. Mint ismeretes, nem így lett. A szerbek ezt a tervet nem fogadták el. Majd jött a Vihar fedőnevű hadművelet. Horvátország felszabadította a szakadár szerbek által megszállt területeit, s Krajinából megindult a menekültáradat Szerbia felé.
A boszniai háborúval Dragan kapitány már nem tudott „azonosulni”, s a szerb háborús propagandának sem volt már szüksége rá. A róla mint a szerbek megmentőjéről kreált mítosz fakulni kezdett. Néhány kisstílű üzleti és politikai próbálkozás után, 2000-ben csalódottan tért meg a szülei által választott második hazába, Ausztráliába (ahol egyébként a Daniel Snedden nevet használta), hogy golfoktatóként pergesse tovább napjait. Élettörténete alapján nem tűnik véletlennek, hogy a horvát hatóságoknak nem sikerült megfelelő érvekkel alátámasztaniuk, miért is kérik a kiadatását.
Zágráb azzal vigasztalódhat, hogy a legnagyobb kárt az ügy kapcsán nem ő, hanem a szerencsétlen háborúnak az áldozatai szenvedik el. Azoknak, akik meghaltak, már „csak” az emlékük szennyeződik be, ám sokkal rosszabbul járnak azok, akiknek bár életük nem veszett oda, de megsínylették a háború poklát. Most azt kell látniuk, hogy a melegek, az állatok és még ki tudja, ki mindenki jogait védelmező nyugati demokráciák a hóhérok jogait előbbre valónak tartják az áldozatokéinál.
Mert Dragan kapitány szabadon bocsátása, illetve az ellene felhozott vádak nem kellő megalapozottsága „rájátszik” egy folyamatra, amely az idén gyorsult fel: a világ vezető hatalmainak politikusai egymáson túllicitálva igyekeznek relativizálni a délszláv térségben történteket, elmosni a különbséget megtámadott és támadó között, legalizálni az agresszió árán véghezvitt területszerzéseket. Így például a boszniai szerb köztársaság (RS) képviselői a szövetségi parlamentben leszavazták a srebrenicai áldozatok hozzátartozóinak kezdeményezését, hogy július 11-e legyen az emlékezés napja a srebrenicai vérengzés nyolcezer áldozatára – és a világ ezt szó nélkül hagyta. Nemzetközi szervezet vezető tisztségviselője szájából elhangzott, hogy talán túlzás népirtásnak nevezni azt, ami Srebrenicában történt.
Mindeközben Hágában megkezdődött Florence Hartmann, a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi törvényszék nem éppen szép emlékű főügyésze, Carla del Ponte egykori szóvivőjének pere. Hartmann azzal „érdemelte ki”, hogy ugyanabban a teremben ülhessen a vádlottak padjára, amelyben Szlobodan Milosevics, hogy törvényszéki emlékeiről 2007-ben megjelentetett könyvében leírta: az „igazság” védői belementek, hogy Belgrád kozmetikázott dokumentumokat terjesszen be a srebrenicai eseményekről, vagyis elkendőzze az igazságot. A törvényszék az idén nyáron elismerte, hogy a tudtával mintegy ezer, a tömegsírokban talált tárgyi bizonyítékot semmisítettek meg (így például személyi dokumentumokat, csontokat, haj- és bőrmintákat) 2005 és 2006 folyamán. Így a további bizonyítékok és bizonyítási eljárások számára már nem elérhetők.
Szerbiának pedig sikerült elnyernie az Egyesült Államok támogatását ahhoz, hogy a háborús bűnökért elítélt szerbek hazájukban tölthessék le büntetésüket. Nem ingyen persze. Úgy hírlik, hogy cserében guantánamói foglyokat kell befogadnia. A szerb külügyminisztérium ezt a híresztelést természetesen cáfolja. A cinizmus csúcspontját ebben a körben William Montgomery júniusban a The New York Timesban megjelent cikkével érte el. Ebben a jelenleg inaktív, a délszláv térségben üzleti tanácsokat osztogató amerikai diplomata (több országban volt az Államok nagykövete) azt követelte, hogy a Nyugat katonailag biztosítsa a boszniai szerb köztársaságban, illetve Észak-Koszovóban népszavazás megtartását a terület hovatartozásáról, vagyis hogy a háborúban – például a Srebrenicában lemészárolt nyolcezer mozlim férfi, gyermek és aggastyán élete árán – „megtisztított” terület nyíltan Szerbiához kerüljön. Montgomery pillanatnyilag semmilyen tisztséget nem tölt be, véleménye tehát nem a hivatalos amerikai álláspont. Az a tény azonban, hogy a legbefolyásosabb amerikai napilapban fejtette ki, legalábbis arra utal, hogy folyik ilyen tervezgetés ottani agytrösztökben, s most így tesztelik, ki mit szól hozzá.
Európának mindenesetre – a fentebb már említett két országot leszámítva – arculcsapás, hiszen nemcsak a nagy „rendetlenséget” csinálták a megkérdezése nélkül, hanem a rendet is a feje fölött akarják megalkotni.
menedékkérő
Németország: a bevándorlók fele elutasítja a munkát
