Az Aranyostól az óceánig

Okkal-e vagy sem, mindig is szerettem azt gondolni, hogy a valóban fontos és jelentős alkotók mércéjéül sohasem egyes műveik, hanem életművük egésze szolgál. A félreértések elkerülése végett rögtön érdemes tisztázni: az életmű nem a különálló művek összessége, mert a közvélekedés ellenére a mennyiség nem csap át minőségbe – sok rossz mű soha nem csúcsosodik ki jelentős életműben, és minél több benne a rossz és a talmi, annál kevésbé. Mégis mű és életmű viszonylatában inkább abból a tapasztalatunkból kell kiindulnunk, hogy legyenek bár sikerültek vagy sikerületlenek, szabályosak vagy formabontók, nyomtatásban megjelentek vagy az asztalfiókban maradók, a művek sorsa az, hogy elavuljanak, az enyészeté legyenek. A mindent elemésztő idő csak az életművekkel szemben tehetetlen, hisz ezek éppen a maguk egyszeriségében válnak megismételhetetlenné és felülírhatatlanná. Az életmű olyan, mint a szimbólum, mint maga az emberi nyelv: emberi léptékeinkkel mérve örök érvényű, függetlenül attól, hogy tartalma, értelme vagy használata időről időre óhatatlanul, akár gyökeresen is képes megváltozni.
A születésének századik évfordulóját a napokban, augusztus 31-én ünneplő Kemény Katalinról szólván (aki hat esztendő híján majdnem maga is megérte e jeles dátumot) nagyon is indokoltnak tűnik az idő változásának és a mindenkori „környülállásoknak” erősen kiszolgáltatott mű és a szuverén, az időből kiemelkedő életmű közötti megkülönböztetés. S ennek az sem mond ellent (épp ellenkezőleg), hogy a torzók, a befejezetlenül maradt töredékek mellett Kemény Katalin keze alól kikerült nem egy megkérdőjelezhetetlen remekmű is. Hogy csak néhányat említsünk a legfinnyásabb esztétikai ízlést is kielégíteni tudó, a kanti „szép”, az érdek nélküli tetszés kategóriájának maradéktalanul megfeleltethető könyvek közül: Levelek a halott baráthoz, Forradalom a művészetben, Sztélé Nagyanyámnak, a Bevezetés a hindu mítoszokhoz… S ne feledkezzünk meg a magyar esszéirodalom legszebb, de (mivel sokszor beleborzongunk olvasásuk közben, inkább úgy mondanám, hogy) legfenségesebb lapjairól sem: Káin és Ábel, A sivatagi szél, Ahol nem lehet házat építeni, A magány háza.

Legelső benyomásom a csodálkozás volt, hogy miképpen olvad egybe zene, festés és nyelv olyan módon, ahogy még soha nem láttam, aztán rokonok felé tapogatózva éreztem Mozartot, a Debussy utáni francia zenét, festők közül egyet sem tudnék határozottan megnevezni, költők közül még kevésbé. Aztán biztosan tudtam, hogy magad se tudtad, mit csinálsz, főképpen, amikor egy mondatról beszéltél. Az egy mondat Joyce-nál trükk, nálad műfaj, mégpedig olyan műfaj, amelyből könyvekre valót kívánnék, és olvasás közben, különös módon, egészen sajátos, soha azelőtt nem tapasztalt módon olvastam (ahogy hangzott és amilyen szemléletes volt), olyan abszolút odaadással. Végül a második lapon tudtam, ez volt mindig az, amit tőled vártam és kívántam…

Ha igazi író az, aki képes a nyelv mélyrétegeiig leásni, akkor Kemény Katalin igazi író volt, függetlenül a meg nem kapott díjaktól, a szakmai elismerések hiányától, az olvasottsági, a tetszési indexektől, az eladási mutatóktól. Mert az igazi és nem a megélhetési, a lénye és nem a szakmája vagy a társadalmi státusa szerinti író azért ír, mert egyszerűen nem tehet mást, mert mondja, miként Isten adta mondania, hisz léte azonos a kimondással, ahol fedésbe kerül egymással a tett és a szó.

Mindaz a szépség (művészet, orfikus világ), amit éltél, az itt tökéletesen realizált alakban van (milyen szigorú ez a forma! milyen kötött! mennyivel szigorúbb, mint minden rímes-mértékes vers!), annyira realizálva, hogy az ember tapasztalata: aki ezt írta, az nem véletlenül vagy transzban vagy mámorban vagy esetlegesen ilyen, hanem ez az ember így él, így lát, őszintén, ezt tanulta, ezzé vált! Egyszerűen semmi magyarul írt nyelvet ehhez a műhöz nem tudok hasonlítani, idegent is alig (főképpen ami realizáltságát illeti, az egyetlen Mallarmét kivéve), mert semmi bukfenc nincs benne (Mozart!), semmi szándékosság, ez az, amit mindig vártam, már húsz éve, és ez az, amit mindig kerestél, és most megvan. Sajátságosan együtt él (ez a dolgoknak valós koegzisztenciája, békés együttléte, az elemek egysége az akashában, külön a műben való megnyugvás egyik fő oka) minden, ahogy az emberi lényben és a világban együtt tud élni…

Valéry definíciója szerint, írja a hitvestárs, Hamvas Béla, akitől Kemény Katalint (miként közös barátjuk, a szintén méltatlanul elfeledett Gulyás Pál mondja) se elválasztani nem lehet, se vele összetéveszteni, a jó mű az embernek magasabb képzeteket nyújt a nyelvről. De vigyázat: mindennek vajmi kevés köze van a posztmodern nyelvjátékelméletekhez, a trendi irodalom nyelvvel való öncélú játszadozásaihoz, a senkit semmire sem kötelező szövegekhez és szövegelésekhez, az irodalomiparhoz, a gigagirlök és a megaguy-ok popkultúrájához. Ami egyben magyarázat is lehet arra, hogy kinek és miért kell vagy épp kinek és miért nem kell ma Kemény Katalin.
Aki mellesleg azon nem túl nagyszámú magyar közé tartozott, aki képletesen szólva eljutott az értől, az erdélyi Tordát átszelő Aranyostól Európa szívéig, az óceánig: Párizsig, Londonig, a kultúrcentrumokig, sőt időben is, térben is tovább, a görögökig, a kínaiakig, Tibetig, az indián kultúrákig, a védikus korig, a prehisztorikumig, az emberi lét forrásvidékéig. Mennyire szimbolikus, mennyire kelet-európai és magyar történet, milyen sokatmondó a tény, hogy a mediterráneum, a Kelet és Nyugat, a Múlt és a Hagyomány (így, mind nagybetűsen) igézetében élő Hamvas–Kemény házaspár személyesen sohasem jutott Európa határain túlra, sőt még Görögországig sem… De az sem kizárt, ebben is benne rejlik valamiféle magasabb értelem. Mert ha a lélek növekedését korlátozzák, ha természetes expanziójának kívülről és erőszakosan szabnak gátat és korlátokat, akkor törvényszerű lesz a „térképen utazás”, a befelé terjeszkedés, a lélek ismeretlen tájainak felfedezése és belakása. A keleti bölcsek úgy tartják, ha otthon maradsz, a világot ismered meg, ha utazol, önmagad. Ha pedig Kemény Katalint olvassuk, akkor joggal érezzük úgy, egyszerre a világot és önmagunkat. Még ha tisztában vagyunk is vele, hogy nincs és soha többé nem lesz már Torda, a gyermekkori éden, hogy az Aranyost ciánnal szennyezik, sőt hogy már Párizs sem a régi…
(A dőlt betűs részek Hamvas Béla Kemény Katalinhoz írott leveléből származnak.)