Birodalom születik?

Lech Walesa, a lengyel Szolidaritás alapítója jövő héten Írországba megy, hogy az „igen” mellett kampányoljon a lisszaboni szerződésről október 2-án rendezendő ismételt népszavazás kampányában. Mint ismeretes, 2008. június 12-én az írek már szavaztak az egyezményről, és elutasították azt. Ám az egyezmény csak akkor léphet érvénybe, ha mind a huszonhét tagország ratifikálja, az írek tehát blokkolják az egész folyamatot. Walesa útja azért megy eseményszámba, mert az egy évvel korábban a lisszaboni szerződés életbe léptetésének megakadályozására szerveződött Libertas nevű párt nagygyűlésén mondott beszédével még az egyezmény ellen kampányolt, igaz, kiderült, hogy pénzért tette. Persze, az a politikus vesse ezért rá az első követ, aki nem fogadott el pénzt politikai támogatásért. A fejlett nyugati demokráciákban ugyanis a vezető, kormányképes pártokat a nagytőke pénzeli, ezért azután tulajdonképpen mindegy, az állampolgár melyik pártra szavaz, gyakorlatilag ugyanazt a politikát kapja, arra van ugyanis fizetőképes kereslet. Ezért lehet már harminc éve egy olyan (neoliberális) politikát folytatni, amely egyoldalúan kedvez a nemzetközi tőkének és teszi ugyanakkor tönkre a nemzetállamokat és a helyi társadalmakat.
Ezt a politikát képviseli az Európai Bizottság, személyesen annak eddigi elnöke, José Manuel Barroso is, akinek újraválasztását emiatt a baloldali és zöld pártok az Európai Parlamentben blokkolni is kívánják. A lisszaboni szerződés, amely jogi tartalmában gyakorlatilag azonos a franciák és hollandok által már elutasított európai alkotmánnyal, lényegében egy európai birodalom kereteinek létrehozásán fáradozik, amelyben az uralkodó elit politikáját demokratikus úton nem lehet felülbírálni (mint ahogy az elmúlt harminc évben a nyilvánvaló kudarcok ellenére sem lehetett a neoliberális gazdaságpolitikát felülbírálni). Maga Barroso, az Európai Bizottság jelenlegi és újraválasztandó elnöke szokta egyetemi előadásaiban az Európai Uniót egy birodalomhoz hasonlítani. És valóban, ha egy birodalom legfőbb jellemzőit, a centralizált, egy uralkodó vagy oligarchia által irányított, sok országra kiterjedő, terjeszkedő entitást tekintjük, számos hasonlóságot fedezhetünk fel.
Ezt a birodalomépítést és a nemzetállamok eljellegtelenítését az európai polgároknak nincs módjukban megállítani, hiszen, ha az alkotmány formájában eléjük tálalt jogi kereteket elutasítják, akkor megkapják a lisszaboni szerződés formájában úgy, hogy véleménynyilvánítási lehetőségük sincs (az íreket kivéve, akiket erre alkotmányuk kötelez).
Lehet, a „megtért” Lech Walesa még hitelesebb lesz az írek számára, legalábbis ez a véleménye a liszszaboni szerződést támogató néppárti frakció lengyel delegációja vezetőjének, Jacek Saryusz-Wolskinak, aki szerint Walesa mindig is pártolta a lisszaboni szerződést.
Miközben teljes gőzzel megy az írek meggyőzése, hogy a helyes rubrikába ikszeljenek, nem marad elég figyelem arra, hogy az is bomlik, amit eddig létrehoztak. A maastrichti kritériumokat már szinte senki sem tartja be, az eurózóna déli államainak fizetési mérlege vészesen romlik, aláásva ezzel az eurózóna fenntarthatóságát. Senki sem látja a falra író kezet: mene, mene tekel ufarszin – megszámláltattál és könnyűnek találtattál.