Böjt miatt zárva

Talán volt már olyan rémálmuk, amelyben az a nyomasztó, hogy egyébként forgalmas helyek konganak az ürességtől, és egy lélek sincs ott, ahol mindig nagy a tömeg. Ilyen rémálomba csöppentem, amikor gépem indulása előtt Kabulban lelakatolva találtam a nemzetközi repülőtér üres terminálját.

Afganisztánban ért az idén a ramadán, de több mint tízéves térségbeli tapasztalataim alapján csak a megszokott jelenségekkel számoltam: az élet lelassul, a hivatalok működésére nem lehet számítani, nagy empátiával kell kezelni a helyieket. Ez mind be is jött. Az iszlám böjti hónap idején a bankok, hivatalok délután két órakor bezártak. A piac azonban napnyugtáig pezsgett, az emberek a megszokottnál többet költöttek, mert a napnyugtával beköszöntő böjttörés, az iftár étkezése a legjobb étkeket kívánja. Legyen hús, gyümölcs, édesség.
(A ramadán a költekezés-szegénység-szenvedés és a szenvedés-enyhülés párviadala.)
Készülődtem tehát már haza az afgán hegyek közül, amikor reám zuhant a böjt. Nem váratlanul, mert valóban készültem rá. Amíg ott voltam, nem ettem én sem napközben, nem dohányoztam, nem ittam vizet nyilvános helyen, mások előtt, tehát mindent megtettem az ügy érdekében, és próbáltam ezt demonstrálni is. Együtt éreztem a helyiekkel, mert valóban nehéz lehet a 40 fokos melegben étlen-szomjan meglenni napközben.
Utólag bevallhatom, leginkább mégiscsak a hazautazásra készültem. Erősen vágytam már haza.
Kabulba egy nappal a repülőm indulása előtt utaztam. A kora délutáni érkezest követően hazaküldtem a sofőrömet, aki a böjt éhségétől, szomjúságától és a fárasztó úttól elég megviselt volt. A megszokott biztonsági házban a zöld gyepen üldögélve még megszerveztem néhány találkozót, és már az éjszakai, kora hajnali robbantások, rakétázások sem tudták megtörni az elutazás varázsát, az Ófalu csendje, nyugalma iránti vágyat. Másnap, felkészülve a helyi adottságokra, sajátosságokra, idejében, nagy ráhagyással érkeztem a kabuli nemzetközi reptérre. A bejárat előtt megvívtam csatámat a két ellenőrző pontnál, ahol a csomagokat átvizsgálni hivatott katonák zagyva angolsággal vagy ujjaik összedörzsölésével 20-30 dolláros baksist kértek azért, hogy ne túrják fel sokat tapasztalt katonai zsákomat.
Csalódniuk kellett, nem fizettem, pedig a ramadánra hivatkoztak a zord katonák. Éljen a korrupciómentes, a demokrácia útján billegő, ténfergő Afganisztán! Nem és nem fizetek! Túrjátok fel a ruháimat! Majd visszapakolok.
A kabuli reptér sajátos biztonsági előírásai szerint a csarnokot gyalog lehet megközelíteni, kísérők nélkül. Amint haladtam a reptér felé, feltűnt a csend, a túl nagy csend. Semmi gond, lassan itt az iftár, megy le a nap, hamarosan lehet inni, enni – gondoltam. A meglepetés a reptéri csarnoknál ért. Valamennyi szépen üvegezett ajtó zárva volt, az egyiken lakat lógott lánccal. Benézve csak kihalt pultokat láttam; mint egy kísértetkastély belső tere, úgy nézett ki az energiatakarékos lámpák fényében a reptér indulási csarnoka.
Soha nem láttam még ilyet. Jeges hideg készülődött a gyomromban, miközben az ajtókat rugdostam, dörömböltem, kiabáltam. Nagy nehezen előkerült valaki, aki közölte velem, hogy ma már nincs járat, a gépem már régen elment, lekéstem, hibás vagyok, miért nem jöttem idejében, és különben is mit akarok itt, amikor most megy le a nap, amikor imádkozni kell, és inni, enni lehet.
A döbbenettől minden óvatosságom elszállt, és kikeltem magamból, aminek eredményeként többlépcsős és hosszú folyamat végén kiderült, hogy a gépem mégsem ment el, ott áll a betonon, de hamarosan indul. Indul, mert az utasok követelik a mielőbbi indulást Dubajba. Követelik, mert már éhesek, és szeretnének mielőbb olyan helyen lenni, ahol megtörhetik a böjtöt, kedvükre ihatnak, ehetnek napnyugtától napkeltéig.
Nem jellemző az európai repterekre a demokrácia ilyen foka. Az utasok követelésére a gép előbb indul. Aki bújt, bújt, aki nem, nem, a repülőgép felszáll!
Viszontagságaim még nem értek véget. Keríteni kellett valakit a kihalt csarnokban, aki csomagomat ellátja a megfelelő cédulával, a komputerbe beviszi, és valakit, aki pecséttel látja el az útlevelemet. Minden ment, mint a karikacsapás, bár nem kívánom senkinek, hogy így legyen VIP-utas. A csomagom bekerült a rendszerbe, cédulával el lett látva, és valahonnan egy katona is előkerült a pecsét ügyében. Utóbbi úr csak annyit mondott kelletlenül: még elmegyek imádkozni, enni, aztán hozom az útleveledet, pecséttel ellátva. Csak várj nyugodtan. Vártam nyugodtan, majd kevésbé nyugodtan, és aztán már nagyon nem nyugodtan az útlevelemre, amelyet egy szakállas, éhes, szomjas katona vitt el magával valahová.
Útlevél nélkül Afganisztánban vagy bárhol külföldön senki vagyok, villant át az agyamon. Kabulban nincs magyar diplomata, a túlterhelt, magányos nagykövet szabadságon van. Ki lesz, akihez fordulhatok? Persze valamelyik EU-ország nagykövetségéhez, ha kedvük van egy nagy szakállú magyarral foglalkozni más gondjaik mellett. Ilyen gondolatok cikáztak bennem egészen a gépre ülésig, mikor azt mondtam az utaskísérőnek, addig nem utazunk, amíg nincs itt az útlevelem pecséttel vagy anélkül.
Az útlevelemet végül megkaptam – az éhező-szomjazó utasok nagy örömére is.
Ez csak a végkifejlet pillanatának katarzisa volt, mert korábban amiatt is rághattam a körmömet, hogy a géphez vivő buszról parancsoltak le, mivel kiderült, feladott csomagomat nem világították át. Az átvilágítógépet üzemeltetők imádkoztak, illetve éppen elkezdtek enni a napi böjt után.
Dubaj felé a gépen, némileg megkönnyebbülve, felidézhettem magamban, hogy milyen furcsaságokat láttam már az iszlám világban ramadán idején. De mind közül ez volt a legbizarrabb. Nemzetközi repteret lelakatolva még nem láttam. Abszurdisztán- Afganisztán. Böjt miatt az ország zárva.
De hol a kulcs, ha a lábtörlőt is ellopták?