Bűnös hallgatás

Kétoldalú ügynek tekinti az Európai Bizottság a magyar–szlovák diplomáciai incidenst – jelentette ki tegnap Michael Mann, az EU legfőbb végrehajtó testületének ügyeletes szóvivője. Mint fogalmazott, az Európai Bizottság semmilyen formában nem érintett az ügyben. Bármilyen szomorú is kimondani, e cinikusan érzéketlen szavak már nem lephetnek meg senkit.
Az Európai Unió – mint már annyiszor – hallgat. Homokba dugja a fejét, s nem vesz tudomást két tagországa kisebbségi vitájáról. A szóvivő kezét széttárva hárít, mondván, a tagállamok közti ilyen konfliktus esetére nincs semmilyen specifikus előírás. Ennyi, s már jöhet is a következő kérdés. Még szerencse, mert a brüsszeli apparatcsik őszinteségi rohamában esetleg még azt találná mondani, hogy az uniónak elege van ezekből az észak-balkáni szócsatákból, s különben is, sokan megbánták már azt a fránya bővítést. Nem elég a gond e nélkül is?! Itt van az emberi jogok oroszországi helyzete, a dárfúri kérdés, a szomáliai nők megalázottsága. A melegek jogairól nem is beszélve. S akkor még mi teremtsünk békét ezek között a magyarok meg szlovákok között is?!
Hasonlóan cinikus nemtörődömséggel vélekedhettek Európa szerencsésebb felében a múlt század elején is régiónk belső feszültségeiről. A nagyok érzéketlenül, nagyfejszével próbáltak rendet vágni e kényes viszonyok között. S mi lett belőle? Tudjuk. A nagyhatalmak mentségére szolgáljon azonban, nem hangoztatták lépten-nyomon, hogy számukra a legfontosabbak az európai értékek. Eleink tudták, hogy az érdekek számítanak, s csak az képes azokat érvényesíteni, aki erős. Ideje lenne ezt észben tartani ma is. A világ ugyanis alapjaiban nem változott. Nem lehet például nem észrevenni, hogy Magyarországgal azóta kezdték el szomszédai feltörölni a padlót, amióta egyre nyilvánvalóbb a teljes társadalmi-gazdasági összeomlás. Arról már nem is beszélve, hogy kábulatunkban még panaszt emelni is elfelejtünk. A köztársasági elnök megaláztatása után is inkább csak beszél, mint cselekszik az európai fellépésről a külügy.
A képlet egyértelmű, ma azonban látszólag más a vezérszólam. De mit kezdjünk ezek után az értékek Európájával? A nizzai szerződésből valahogy sikerült kifelejteni a kisebbségi kérdést. A liszszaboni már tartalmazza, hogy az unió tiszteletben tartja jogaikat. Persze ezt a dokumentumot előbb még el kell fogadni. No, de a nyelvi diszkriminációt most is tiltja számtalan nemzetközi keretszerződés mellett még az Európai Unió szabályozása is. A bizottság azonban meg sem szólalt a minden európai dokumentummal szembemenő szlovák nyelvtörvény megszületése óta. Felemelte ugyan a hangját az Európai Parlament újonnan megválasztott lengyel elnöke, Jerzy Buzek, mondván, ez már nem szlovák–magyar ügy, rossz, Európára nézve veszélyes üzenetnek nevezte az Európai Kisebbségek Föderációjának Unióját vezető német Hans Heinrich Hansen, valójában azonban nem történt semmi. Pedig a szoborvita az újabb példa arra, hogy milyen érzékeny lehet a nemzetiségi kérdés ma is Európában. A legkisebb dolog is politikai hadüzenetté válhat, ha felforrósodik a hangulat. S a politikusok szeretnek a tűzzel játszani.
Teljességgel érthetetlen tehát, hogy az EU miért nézi tétlenül, amint két tagállama heves vitába keveredik egymással, amikor a határain kívül előszeretettel lép fel mérséklő, stabilizáló és békéltető szerepkörben. Ez a magatartás felelőtlen, s egyben öngyilkos is. A hallgatás – sokakat fordítva el tőle – nem csak morálisan gyengíti az uniót, az ilyen konfliktusok stratégiai értelemben is aláássák az épülő európai házat.