Edward Albee

Megint kiderül, hogy az élet a legnagyobb színházrendező. A tavasszal az Emory Egyetemen, Atlantában mindvégig a fordítás és az adaptáció kérdéseiről gondolkodtam, viszonyukról az ihlethez és a művészeti ágakhoz – ez állt tanításom középpontjában. Van-e s milyen a formahű versfordítás? Lehet-e Baudelaire stanzáit prózaversre fordítani? Hogyan, miféle áttételekkel idézi fel Krúdy Szindbádját Huszárik–Sára–Tóth János zseniális Szindbád-filmje? Nem fordítás-e az alkotás első aktusa, amikor mondatokra vagy képekre fordítunk le egy felszivárgó gondolatot?
A mesterek gondolatai érdekeltek minderről, nem a posztmodern ideológusok eszmefuttatásai. És íme, mintha én rendeltem volna parádét a kisistenektől, az élet úgy rendezte a dolgokat. Nem kell folyton ugrálnunk: csak vegyük észre és fogadjuk hálával ezeket a véletlennek tartott ajándékokat, és becsüljük őket méltón.
Február végén Salman Rushdie szólt ezekről a kérdésekről szokásos évi nagyelőadásában, a próza és a film viszonylatában – inkább mint távolságtartó, sziporkázó kritikus, a maga munkáiról alig szólva. Március közepén Tony Brinkley barátom, aki Mandelstam, Paszternak és Cvetajeva verseit fordítja angolra. Négy nappal később pedig Edward Albee, akinek különleges, inspiráló szavait az alkotófolyamatról másfél órán át élveztem egy pódiumbeszélgetésen.
Első benyomásom megint az, hogy Albee sosem fél: éber, de laza, a bizalom légkörét teremti meg maga körül. Meg meri mutatni magát, kinyílik, de nem exhibicionista. Az alkata szabta határt betartja, de elegánsan: sosem érezteti durván a határokat. Komolyan veszi a közönségét és magát is. Szellemes, de nem frivol. Rögtönöz, és élményből bontja ki a gondolatot – de tömör és összeszedett. A gondolatok mélysége és pontossága az, ami leköt az előadásában. Az elmúlt negyed század divatos és kimúló posztmodern affektálásai sosem érintették meg, mindvégig megmaradt önmagának.
A modern mozgásművész figurája jut eszembe róla. Albee hajlékony és rugalmas macskaember, és mintha valamilyen koreográfia szerint működne a szelleme is – láthatatlan formákat teremt, miközben improvizál. Mindig pontosan érzi az emberi közeget is – hiszen ő élete nagy részét tanítással és rendezéssel, színházi próbákon és társulatok igazgatásával töltötte, mégpedig igen sikeresen. Filigrán, barnás bőrű, őszes-sötétbarna hajú, izmos. 81 évesen is könnyű mozgású. Bár azt mondja az egyik fiatal diáknak, aki halkan, hadarva kérdezi, „gondoljon rá, hogy egy öreg emberhez beszél, aki süket”, ez pusztán bájos önirónia, s a bátortalan megszólaló védelmét szolgálja.
Albee-t udvariassága csupán a beszélgetés elején, a moderátor – egy száraz, tanító nénis novellista – felvezetőjekor hagyja el, aki kreativitásbeszélgetésnek szeretné nevezni az alkalmat. Ez most nagy divat, mindenki kreatív akar lenni a demokráciában. „A kreativitás? Nem tudom, mi az – feleli Albee. – Mindnyájunk agya másképpen működik. Az írók azon vannak, hogy leírják, amit gondolnak – lefordítják az élményt és átadják. Kreativitás-e ez? Nem tudom.”
Albee a maga pragmatikusabb, racionálisabb módján ugyanazt vallja, mint Mandelstam meg Cvetajeva, a misztikus oroszok: az író fordít, nyelvre fordítja le, amit átélt (vagy amit a múzsa mond, dúdol, súg, jajong neki szavakkal vagy szavak nélkül). S ez marad Albee vezérgondolata az egész beszélgetés alatt: az, hogy a mű lesz, növekszik, az író belső erői írják-alakítják, s nem racionális agymunkával „kreálják”.
„Nem témáról írom a drámáimat. Csak annyi történik, hogy néha felfedezem, a fejemben dráma formálódik – szereplőket hallok beszélgetni hirtelen magamban, vagy egy erőteljes kép merül fel bennem. Sosem használom fel drámáimban az ismerőseimet – sokkal jobb elképzelni egy szereplőt, és hagyni, hogy éljen a darabban tovább. Amikor sétálok, önkéntelenül improvizálok: dialógusokat képzelek el, amelyek nem okvetlenül kerülnek majd bele a darabba – próbálgatom, hogy tudnák-e folytatni életüket a darabban.”
Albee egyike az abszurd nagy modern mestereinek, akit nemzedékünk a Beckett-vonal méltó folytatójaként bámult a hatvanas évek óta – de a Becketténél lazábbnak és levegősebbnek láttam mindig a munkáit, Ionescóhoz mérhetően szellemesnek, és Pinterhez, Havelhoz hasonlóan emberibbnek és érzékenyebbnek a való élet realitása iránt.
Én 1985 októberében találkoztam és beszélgettem vele először – ő a hivatalos budapesti kulturális fórum egyik amerikai küldötte volt. A magamféléket a rendezvényekre nem hívták meg, és be sem engedték a rendőrileg őrzött kongresszusi terembe, de az amerikai diplomaták megszervezték, hogy a szálloda kávéházában beszélgethessünk egyórányit ketten. Elfogódottságomat remekül oldotta: ő tizenöt évvel volt idősebb nálam, és világhíresség – én marginális magyar költő, marginális ellenzéki és robotoló irodalomtanár.
Akkor is megéreztem azt a könnyed, de szenvedélyes komolyságot, amellyel Albee a művészet mesterségéről gondolkodik. Ez a tökéletes párja nála az inspiráltságnak. Ez nem az a profizmus, amellyel a szórakoztató színház mesteremberei szeretnek dicsekedni önérzetük aládúcolására. Inkább biztos tudás, amely belülről vezérli Albee-t a nagy formák és struktúrák alakításában. Csalhatatlan érzék a tempóhoz és a nyelvhez, amelyet a társművészetek értése erősít. „A darab hangokból és csendből áll, mint a zene – mondja Albee. – Szerkezete zenei. Más a hosszúsága a szünetnek egy vessző és egy kettőspont után, s ezt be kell tartania a színésznek. A klasszikus zene formái relevánsak a dráma formái szempontjából. A vizuális művészeteket is ismernünk kell, és tisztelnünk minden művészetet… Előfordul, hogy reggel eljátszom Bach Prelúdium és fúgáját a zongorán, mielőtt megiszom a kávémat.” Ez utóbbi mondat lehetne cikis, hangozhatnék sznob dicsekvésként egy budapesti kávéházi asztalnál – egy amerikai egyetem előadótermében azonban, ahol az „elitizmus” ellen gyakran szólnak manapság a politikai korrektség harcos képviselői, ez fontos, bátor deklaráció volt, csak úgy mellékesen.
Tudjuk, hogy ez a drámaíró triviálisan mai párbeszédekből, abszurd, talált szövegekből építi fel darabjait – és íme, a mesterségnek milyen iskolájában gondozza hallását, min alapszik mondatainak pontos kádenciája.
Mi volna tehát szerinte a művészet funkciója? „A művészet értelme az – válaszolja Albee –, hogy amikor az előadás végén kijössz a színházból, több legyél, mint ami előtte voltál. De amikor egy Broadway-előadásról jössz ki, kevesebb vagy, mint voltál – lefokozódtál.”
Az utolsó kérdés ez volt Albee-hoz: „Ki vagy mi az oka, hogy az amerikai színház ma nem nagy? Az írók? A rendezők? A színészek? A magántőke befolyása?”
Válasza: „A nevelés. Az oktatáson és nevelésen múlik, hogy a művészet tud-e fontos lenni. Gyermekeinket ma nem tanítják meg arra, hogy mi is a művészet.”
Vagyis: gyermekeink nem tudják, mi az, amit csak az igényes művészet adhatna meg nekik.
Nos, ilyen közel van Amerika Magyarországhoz.