Éjjel-nappal nyárbúcsúztató

A Dunakanyarban elterülő, ezeréves múlttal, szerb és dalmát hagyományokkal büszkélkedő város a naptári nyár utolsó hétvégéjén szélesre tárta kapuit, hogy minden arra járó beférhessen a IV. Szentendre éjjel-nappal nyitva fesztiválra.

Pénteken, a rendezvényt felvezető nulladik napon volt a bauhaus kiállítás megnyitója az Erdész Galériában, a számos alkotó műveit felvonultató tárlatot hét végén egészen éjfélig nyitva tartották. Erre a napra esett Ferenczi György és a Rackajam meg a Tátrai Trend nevű formáció látogatása is.
Szombaton az eső megpróbálta elmosni a fesztivált, de nem járt sikerrel. Még a kirakodóvásár árusai sem szedték mindannyian a sátorfát, bár kétségtelenül sokaknak kedvét szegte a fel-feltámadó zápor a sakkszimultánban, a fagolyós óriásflipperezésben, és a szektorlabdások is összepakolták gombjaikat és lapos focilabdáikat. Parti Nagy Lajos Csákányi Eszter személyére írt, egyszemélyes, monológokból álló drámájának előadását is kénytelenek voltak a szervezők áttenni vasárnapra. Ugyanakkor a dobókockákkal és mérőszalaggal vívott, terepasztalos szerepjátékban a magyarok még mindig kitartóan ellenálltak az ostromló törököknek. Ahogy ez lenni szokott, máshol épp az eső fokozta a látogatottságot. A könyvtárban szerény, ám legalább nívós fotókiállítás a szocreál betontömböktől az áhítat tér-idejéig mutatta be a várost a betévedőknek. Az épület előtt állomásozott a Nyelvet öltünk – vagyis a magyar nyelv évében az országot járó „nyelvbusz”.
Síppal és dobbal csalogatták be az ázókat Kecskés András és barátai egy Dumtsa Jenő utcai pincécskébe, ahol reneszánsz kori vallásos zenéket, históriás énekeket és török dallamokat játszottak, bemutatva a különleges hangszereikből – a tökhegedűből, a zergekürtből, a tilinkóból – kicsalogatható hangokat.
A Vujicsics téren a Söndörgők táncházzal próbálták összeterelni azokat, akiket nem tántorított el a fesztiváltól az időnként rázúduló eső. Itt a városlakók szerb és dalmát gyökereit felidézve balkáni muzsika szólt, felpezsdítve a De jajj… című cigánykabaréra várakozók vérét, ami megmutatkozott a földhöz vert lábak és spontán csuhajjgatások számának villámgyors növekedésében. Este a főteret kivetített fraktálok öltöztették pszichedelikus színekbe, miközben andalító zene szólt, amibe néha belerondított a Daddy Cool refrénje. Két sarokkal arrébb, az Apor hídon ugyanis már a hetvenes évek zenéi bömböltek: rendhagyó divatbemutató kezdődött. Letűnt korok (értsd: a hetvenes–nyolcvanas évek) ruháit mutatták itt be életképekbe ágyazva. A modellek az esőre fittyet hányva táncoltak mezítláb, hol téglával kidörzsölt farmerban, hol alsóneműben, miközben Dörner György hangja a régi Szentendrére emlékezett – amikor a HÉV-jegy értéke még fillérekben volt mérhető. A divatbemutatón keresztülvágó látogatók ruházatát elnézve levontam a következtetést, hogy ez a divat nem is annyira ment ki a divatból. Sőt Zalatnay ma már azt énekelhetné: ugyanaz ma már a módi (a retrónak köszönhetően). Nem hiányzott a fesztiválról a dzsessz sem, az ElevenKertben a Moha zenekar örömzenélt.
Nyárbúcsúztató volt vasárnap este: a hagyományos gyertyaúsztatáson sok száz mécsest engedtek le a Dunán. Szentendre nyílt napjait párhuzamosan a Sajnosbatár és a Tenderfoot koncertje zárta.