Érctorok harsogva zúgja

Szocialista kult-címet adok, mert az első emlékem még onnan való. 1985 tavaszán Hódmezővásárhelyre osztálykirándultunk (naná, oda való az osztályfőnök). Szerencsére az estét a VM Band is ott múlatta: a magyar rock új csillaga első szólólemezét mutatta be. Negyedszázaddal később megint egy főtéren, húsz kilóval és náthás gyerekekkel nehezülve hallom, ahogy az Őrült lány ugyanúgy szól ugyanabból a torokból. Mivel gargarizál három évtizede Varga Miklós? Biztos nem whiskyvel, arra másképp reagál a két, mindössze másfél centis garatbéli izomszalag.
Ahogy a teret közelítjük – mai elrontottságában is tán legszebb barokk terünket –, messziről fénylik a tenorhang. Acélos és száraz magvú, lírában mégis olvadó, férfiasan horzsos. Szövegét házfalak közt mandinerező visszhangörvények ellenére is tisztán érteni. Ahogy kibukkan a színpad, nem dob hanyatt: pár piros-fehér-zöld lámpa, show-elem gyanánt mértékkel beosztott füst – de nem is hiányzik semmi, legfeljebb egy fejgép, esetleg kettő. A többit a viharfelhők alatt esteledő téren megoldja Varga Miklós szinte egymaga.
De mitől működik a dolog? A saját szám-sor klasszikus rock-felállással, elsőrangún játszott – jóllehet ha valaki, hát ez a művész megérdemelné, hogy osztályon felüli szerzőkkel dolgozzon. A Band gitárosa, Szabó Attila feltűnően jó, mégis kevesellem a hangszeres együttmozgást, a kiállásokat. A ritmusszekció se feltétlen feszül össze, inkább generálszőnyeget gurítanak Varga Miklós alá, aki csak az utolsó tusra ugrik fel. Nem teszi tűvé a színpadot, amelyet sok, torokban gyarló pályatárs kínból használ tornateremnek. Konfjai se petárdásak: becsvágy nélküli köszönetek, a megtett út dalos kilométerköveinek diszkrét felvezetései, vagy rövidre fogott családi történetek. Nem kiáltja „legjobb közönségnek” a dermedt váciakat, de nem is nyüstöli őket unos-untalan énekeltetéssel.
Viszont énekel. Szerényen (ing, farmer), nem sztárként, zenei napszámosként inkább, mégis szemérmetlen tehetséggel. Őt hallgatva itthon vagyunk, szárnyaló magassága lobogó zászlókat idéz elénk. És megbánjuk ízlésbéli bűneink: a neccben-nercben vagy strasszban-transzban topogó csillagok pojácának tűnnek. Végül vállalja az elvárásokat, István, a király és Megfeszített-dalok jönnek lemezminőségben – neki nem kell tudnia az Oly távol vagy tőlem szólóba alakított duettjekor, hogy két napja épp Sebestyén Márta állt ugyanannál a mikrofonnál… És ragyog a Tolcsvay-féle Nemzeti dal, és az idővel tovább dacolva, éretten, nem transzponálva harsan az Európa is. Amikor pedig ráadásnak a Honfoglalás főcímdala hallik, himnikus áhítat fog el mindenkit. Állnak a népek, suttogják a hazafias rockzene tán legszebb, Koltay Gergely írta sorait: „Úgy kell, hogy te is értsd, nem éltél hiába / Az a hely, ahol élsz, világnak világa / S ha az égig érő fának nem nő újra ága / Úgy élj, te legyél virágnak virága.”
Mialatt a Band epilógust játszik – ínycsiklandó bluest: legyen mindig meleg az otthon –, a kocsi felé tartunk alvó, karban-kocsiban ritmusra cipelt csemetékkel. Ő még gondtalan tenorjával tölti be az óvárost, mit se törődve azzal, hogy megint nem ő, hanem a dili-popos padödősök voltak, ezredszer is a köztévén. Varga Miklós tiszta, a „nemzeti rocknak” is leckét adó nemzetiszín hangjával, allűrmentességével a magyarság főemelésére vár: rajta múlni nem fog. Neki legyen igaza.
(Varga Miklós Band, Vác, Március 15. tér, 2009. augusztus 22., 19.00.)