Főtábla

Vége a posztkádárizmusnak, a bizonytalan demokrácia időszakának; a diktatúrából magát sikeresen átmentő elit a saját sírját ássa. Ez volt a lényege Kósa Lajos debreceni polgármester Szent István-napi beszédének, amelyet államalapító királyunk domborművénél tartott. Vitatkozni lehetne vele, de nem nagyon érdemes. Mit vitassanak: a bizonytalanságot? Vagy a sírásást? Ezért is kap akkora adagot Kósa – nem kis részben az említett túlélő elit irányából – abból a gyűlöletlövetből, aminek a fő nyalábja azért mégiscsak Orbán Viktort illeti. Bűne, bűnük, hogy alternatívát nyújtanak a bizonytalanság demokráciájával szemben. A nép pedig, ha nem is elitcserét, de legalábbis elitreformot akar. Ezért a pikszisből hamarosan távozók a bizonytalanság demokráciájából nem a bizonytalanságra, hanem a jelző nélküli demokráciára teszik a hangsúlyt. Mintha az ő leváltásuk a demokrácia halálát jelentené, és nem a bizonytalanság felszámolását. Mintha politikai leszámolás következne, holott „csak” a köztörvényes elemeket kell kiiktatni a túlontúl megengedő rendszerből. Aki nem bűnözött, annak nincs félnivalója.
Fenn tanyázunk a debreceni Kölcsey Művelődési Központ tetőteraszán (ha a szocikon múlik, akkor itt ma banánszárító üzemel), már túl vagyunk a cívisvárosból elszármazott sajtómunkásoknak szánt tájékoztatón (válság idején a sikerpropaganda is visszafogottabb), s a fehér asztalnál a polgármester afelől érdeklődik: láttam-e az új kiállítást a Modemben? Elkezdeném mesélni, hogy igen, de szerintem a megváltás és a halandóság tematikája nem egy és ugyanaz, s hogy a vizeletben úszó feszület meg a Hermann Nitsch-féle marhavéres polgárpukkasztó misztérium (amely a Kiscelli Múzeumban való botrányos debütálás óta ironikus idézőjelet kapott) mennyivel üresebb például egy Gulácsy-festményhez vagy a Szervátiusz-féle Dózsa-szoborhoz képest – de nem a Messiások tárlata érdekli. A másik kiállítás, a Kis magyar pornográfia. Ahol szobrot csinált róla az autonóm provokátor művész. Kész csapdahelyzet: ha leveteti a szocreál alkotást, akkor cenzor; ha kinn hagyja, akkor személyi kultuszt ápol. Ha van sapka a fején, ha nincs: mindenképp ő lesz a helyi Rákosi. Ügyes. Más kérdés, hogy ebben a pornográf aktusban ki a Kovi. A politikai pornóban ugyanis nem a kéj az elsődleges, hanem az ábrázolás. Ama ténynek a rögzítése, hogy Kósának a Kósa városában, az általa megálmodott intézményben szobra keletkezett. A részletekre (hogy a politikailag teljesen intakt művész öt forintért bérli a szobor helyét a várostól) később már senki nem emlékszik, miként arra sem, hogy korábban a szellemtelen helyi szocik követelése volt egy Kósa-szobor a nagyerdei Wass Albert-szobor felállításának áraként.
A kiszolgált elit utóvédharca tehát kegyetlen és fogcsikorgató lesz. Fognak itt még alattomos párhuzamokat vonni a cigánygyilkoló kommandó lakhelye és a város vezetése között is. Erről a veszélyről azonban akkor, ott fenn a tetőn még nem tudhattunk, s egyébként is kezdődött a beszerelt laptévén a Loki szófiai vendégszereplése, mindjárt az elején a bődületes Bodnár-góllal; s attól kezdve racionális tereferének nem volt esélye. Aztán folytatódott a magyar focicsoda a Puskás Stadionban is – a közrádióban pedig ennek kapcsán valósággal nekiestek Kósának: mi az, hogy tíz év alatt nem épített egy stadiont, ahol UEFA-meccseket lehetne játszani? Minek épített bajnokcsapatot, ha nincs hol játszania? Van sapka, nincs sapka. Kósa szavai persze, hogy a kormányzat épp egy stadionnyi összeget készül elvenni Debrecentől, olcsó magyarázkodás. Bánja meg ezerszer, hogy felkerült a főtáblára!