Az alábbi írás a legkevésbé sem tekinti feladatának a szlovák nyelvtörvény védelmét, rá kíván azonban világítani, mégpedig magyar és cseh szempontból egyaránt, a szlovák nyelvfejlődés vargabetűire. Kiindulópontként szögezzük le, hogy a szlovákok kilenc évszázadon át éltek közös hazában a magyarsággal, s mi 1918 óta is nemzeti diskurzusuk egyik viszonyítási pontja vagyunk. A felsőbb régiókban a nemesség nagyrészt szlovák ajkú, mint jelzik ezt például az 1683-ban keletkezett szórakoztató útirajz, a Magyar Simplicissimus párbeszédei az ágrólszakadt, de rátarti liptói nemesekkel. Az ország leghatalmasabb főurának, Thurzó Györgynek többnyelvű biccsei udvarában még családi körben is társalgási nyelv volt a szlovák, udvari káplánja a szlovák líra első nagy alakja (Eliáš Láni) volt, s a nádor temetésén szlovákul is hangzott el búcsúbeszéd. Az óvári Pongrácz család emlékkönyvébe a XVI–XVII. században a családi eseményeket kizárólag bibliai cseh nyelven írták be. Ott voltak a szlovákok a nagyszombati egyetem diákjai és tanárai között, az 1648-ban újrainduló egyetemi nyomda egyik első kiadványa pedig egy magyar–latin–szlovák szótár volt.
A cél természetesen nem az, hogy utólag „elszlovákosítsuk” az akkori uralkodó, művelt rétegeket, inkább arra szeretnék rámutatni, hogy a kora újkori Felföldön kialakult egy olyan gazdag és sokrétű kultúra, amelynek alkotórészeit anyanyelv vagy éppenséggel identitás alapján lehetetlen fölosztani. Erre emlékeztet Szilágyi és Hagymási históriájának magyar és szlovakizált cseh változata, a Fanchali Jób-kódex szlovakizált cseh szerelmes versei, mindkét nyelven verselő középbirtokosok, mint Beniczky Péter, a cseh protestáns énekeket fordító, ezekre utaló sztregovai Madách Gáspár, Rimay János vagy Petrőczy Kata Szidónia. A cseh nyelv vagy éppen a helyi szlovák nyelvjárások jelen voltak a műköltészetben és az előkelő mulatságokon. Ez a nemesség és egyházi értelmiség persze a natio hungarica, azaz a magyarországi – politikai – nemzet tagjának, a Magyar Királyság alattvalójának tekintette magát.
Az érem másik oldala, hogy a szlovák értelmiségnek ezekben a századokban – de sok szempontból napjainkig – azt kellett keresnie, mi különíti el őket a csehektől. A prágai egyetem megalapítása (1348), de főként a huszita idők óta a kiművelt, gazdag hagyományokkal rendelkező cseh nyelv vált a szlovákok irodalmi nyelvévé, majd a XVI. század végére elkészült a Szentírás teljes cseh fordítása – mindezzel szükségtelenné vált az egymástól igencsak különböző helyi nyelvjárások kodifikálása. A szlovák fejlődés tehát a magyarral ellentétes: míg Luther vagy Károli Gáspár fordítása elősegítette az anyanyelv korszerűsödését és egységesülését, addig a szlovák protestánsoknál a biblikus nyelv tekintélye, a nyelvi tisztaság parancsa eleve megakadályozta az önállósodást. Ez persze nem jelentette azt, hogy általában csehül folyt volna az igehirdetés. A hazai lelkészek többsége sem ismerte jól a nyelvet, híveik még kevésbé, ami általános szlovákosításhoz vezetett. Másrészt a Felföldön működő protestáns cseh menekültek a tiszta cseh nyelvet használták, különösen a kötött bibliai szövegek és az egyházi énekek álltak ellen a hazai nyelvjárások hatásainak. Ez a nyelvi purizmus csak erősödött a Wesselényi-összeesküvés utáni protestánsüldözések, majd III. Károly katolizáló politikája következtében.
Ettől azonban a szlovákok nem lettek csehek. Míg a biblikus nyelvet szlováknak, később csehszlováknak/csehszlávnak nevezték, addig magukat időnként pannonusnak, elkülönítve magukat a csehektől. Valójában pedig az egységes szlávság tagjainak tekintették magukat, önmegnevezésük – slovensky národ – a romantika koráig egyformán jelentette a Tátra aljának lakóit és az Elbától a Csendes-óceánig terjedő roppant szláv nemzet fiait. Ezért adta ki büszkeségtől eltelve a tekintélyes koronaőr, Révai Péter turóci főispán az állítólagos Nagy Sándor-féle, Európát a szlávoknak adományozó kiváltságlevelet (1659). Az evangélikus egyházi vezető, a Rákóczit hűségesen szolgáló Daniel Krmann ezért hangsúlyozta útleírásában, hogy anyanyelvén lengyelekkel, ukránokkal, oroszokkal egyformán megértette magát, sőt egy versében a szlovák nyelvet a többi szláv nyelv – így a cseh és a morva – szülőanyjának tekintette. A XVIII. században már általános nézet, hogy a szlávság bölcsője a Tátra alatt ringott, tehát a szlovákok az ősi tűzhely és nyelv őrizői. A Ludovít Štúr vezette romantikus nemzedék tagjai ugyancsak a szlávságban gondolkodtak, ám nemzetkoncepciójuk – Hegel szellemében – gyökeresen új: a szlovákságot önálló törzsnek, tehát mai értelemben nemzetnek tekintették, melynek géniusza csak saját nyelvén fejezhető, fejleszthető ki. Ez őrzi az eredetet, a hagyományokat, „a nyelv nyelve” pedig az irodalom. A nemzeti nyelv és irodalom megalkotása tehát a szlovákság világtörténelmi hivatása, sőt kötelessége.
*
A katolikus egyház a minél eredményesebb visszatérítés érdekében már a katolikus megújulás korában szorgalmazta a hazai nyelv gyakorlását, Pázmány tudatosan buzdította munkatársait a népnyelv használatára.
Elrendelte, hogy a falvakban, sőt a nagyszombati ferences templomban az ottani szlovák nyelvjárásban kell prédikálni a híveknek, és fő művét, a Kalauzt is lefordíttatta. A katolikusok a nyugatszlovák változatot tették meg irodalmi nyelvükké, ezt a korábbi tudományosságban jezsuita szlováknak, a szocializmus évtizedeiben pedig ideológiai okokból kulturális nyugatszlováknak nevezték. A XVIII. század folyamán azonban – paradox módon éppen katolikus hatásra – a jezsuita szlovák is elcsehesedett, így a század végén újjá kellett teremteniük az irodalmi nyelvet.
A korszellemnek megfelelően a nemzeti vagy hazai nyelv azonban ekkor már a magyar. A főúri családok a XVIII. század második felében, a középbirtokosok a XIX. század elejétől magyarosodni kezdtek, előbb persze az identitás szintjén, a tényleges nyelvváltás csak a második-harmadik nemzedékben, a század derekára ment végbe. Ezek az „elfajzottak” (odrodilecek, azaz renegátok) a szlovák klasszicizmus és romantika műveinek állandó céltáblái. Ján Chalupka szatirikus regényében (Bendeguz…, 1841) két magyarkodó turóci nemes, Bendeguz és Gyula Kolompos indul keletre, hogy megkeresse a magyarok őshazáját, közben gyatra nyelvtudásuk és ostobaságuk következtében többször kellemetlen helyzetekbe kerülnek.
A natio hungarica magyar nemzet lett, a szlovák ajkú nemesek annak befolyásos tagjai akartak maradni, tehát ők is magyarrá váltak. A szlovák írók tollukkal próbálták ezt föltartóztatni: Ján Palárik vígjátékának (Megbékélés, avagy: aratóünnepi kaland, 1862) szlovák öntudatú arisztokrata grófkisasszonya még a két kultúra harmonikus együttélését, kölcsönös megbecsülését sugározza: „Szép a magyar nyelv az alföldi rónán, ám itt, a Tátra alján szépen hangzik a szlovák szó, szépen száll a szlovák dal.” Ám a szlovák közéleti szerepe, presztízse folyamatosan csökkent. A Bach-rendszer bukása után ismét összeülő országgyűlés tárgyalni sem volt hajlandó az önálló, szlovák hivatali nyelvű felső-magyarországi szláv kerületet követelő turócszentmártoni memorandumról. A szlovákok saját közép- és felsőoktatási, valamint közművelődési intézmények nélkül élték végig a dualizmus évtizedeit (a kormány a hetvenes évek derekán bezáratta a három szlovák tanítási nyelvű gimnáziumot, és felfüggesztette közművelődési egyletük, a Matica Slovenská működését).
A kor nemzeti sajtójában és regényeiben a szlovákok mint afféle gyarmati uralom alá vetett, fizikai létében fenyegetett nemzet jelennek meg, ami persze nem felelt meg a valóságnak, hiszen az alacsony hatékonyságú iskolarendszer képtelen volt arra, hogy tömegeket elmagyarosítson, ám modern pályákon mozgó, nemzetileg öntudatos szakemberréteg valóban nem alakulhatott ki. Maradt a hagyományos papi, tanítói réteg, amelyhez néhány ügyvéd, kereskedő, banktisztviselő csatlakozott – a századelőn összesen hat–nyolc száz család. Ez volt a szlovák nemzet, ahogyan Hurban fia, a publicista és regényíró Svetozár Hurban Vajansky kifejtette.
A cseh–szlovák viszonyban még a forradalom előtt kenyértörésre került sor. Štúrék rámutattak arra, hogy a megmerevedett biblictina a szlovákok számára idegen és egyben holt nyelv, amelyen nem tudtak élő irodalmat teremteni. A Štúr által a negyvenes évek derekán kodifikált új irodalmi normanyelv (štúrovcina) a középszlovák nyelvjáráson (Zólyom, Turóc, Liptó, Gömör) alapult, egyébként köszönő viszonyban sem volt a mai irodalmi normával, radikális hangjelölő helyesírásával, középszlovák jegyeivel inkább a szintén akkor formálódó illír, azaz szerb–horvát nyelvre emlékeztetett. A cseh értelmiség viszont az új nyelv bevezetését alattomos tőrdöfésként élte meg. A német elemmel folytatott harcában szüksége volt a Felföldre mint etnikai utánpótlásra és hídra a keleti és déli szlávság felé, illetve prózaibban fogalmazva mint könyvei, folyóiratai felvevőpiacára. Az addig megbecsült Štúrtól elfordult a cseh nemzeti mozgalom, otthon pedig Ján Kollár indított dühödt támadásokat ellene; az általa szerkesztett tanulmánykötetben a cseh tudomány színe-virága próbálta meg lebeszélni a szlovákokat arról, hogy saját nyelvük legyen.
Kollár alakja a szlovák nyelvi skizofrénia jelképe: szenvedélyesen szerette anyanyelvét, ő adta ki az első népköltészeti gyűjteményt, ám hallani sem akart arról, hogy irodalmi nyelvében népe elváljon a csehektől. Viszont a modern cseh nyelvet sem fogadta el, hanem a régit akarta a legértékesebb szlovák elemekkel ötvözni, ilyen módon a két nép által egyformán magáénak mondható valódi csehszlovák nyelvet teremteni. A cseh közönség, nemzeti mozgalom azonban nem érezte, hogy bármiféle engedményt kellene tennie a szlovákoknak. A támadások a század második felében is folytatódtak, összefonódva a csehszlovák nemzetegység tételével. Mivel 1849 után Štúrék elszigetelődtek, a végleges irodalmi nyelvet kodifikáló Martin Hattala számos kérdésben visszalépett, így az irodalmi szlovák egyre kevésbé tért el a cseh nyelvtől. Csak a század utolsó éveiben indította meg harcát Samo Czambel a cseh nyelvi hatások ellen. Nem csak tudósi ambíció vezérelte: népét a lehető legszorosabban a magyar hazához kívánta kapcsolni. Ennek első lépéseként szét kellett zúzni a csehszlovákizmus kötelékeit, aminek érdekében még a meghökkentő délszláv elméletet is megalkotta. Míg a cseh tudomány azt hangoztatta, hogy „Szlovákiát” cseh telepesek népesítették be, Czambel nyelvészként azt hangoztatta, hogy a szlovákok ősei délről vándoroltak föl a Felföldre, nyelvük legközelebbi rokona tehát a horvát és a szerb, a csehvel való számos egyezés csak a XIV. század óta folyamatos csehesítés eredménye (a déli származást éppen a középszlovák népesség vonatkozásában a mai nyelvtudomány is vallja).
Csehszlovákia megteremtése után ismét kiéleződött a cseh–szlovák nyelvi viszony. Az egyébként szlovák Milan Hodza azzal vádolta meg Štúrékat, hogy kettészakítottak egy élő nemzettestet. Még olyan, a köztársaság megteremtéséért fegyveresen is harcolt író, mint Janko Jesensky is kimondja legismertebb regénye, a Demokraták (1934–1938) lapjain, hogy a magyarok, németek és mások vállalhatják anyanyelvüket, a szlovák gimnazista nyilatkozatát viszont tanára csehszlovákra javítja. Az államvezetés, az Eduard Beneš által legmerevebb formában vallott csehszlovákizmus azt eredményezte, hogy a szlovák értelmiség még a száz évvel korábbi, Štúrék elleni vádakat sem tudta sem földolgozni, sem elfelejteni. A párizsi békekonferencián nehéz lett volna magyarázgatni, hogy a kevesebb mint kétmilliós szlovákság miért államalkotó nemzet, a több mint hárommillió lelket számláló német etnikum pedig csak nemzetiség, így viszont az „egységes”, majd kilencmilliós csehszlovák nemzet mindjárt a lakosság 66 százalékát alkotta. A nemzetegység jelszavával tetszetősen szabotálni lehetett továbbá a megígért autonómiát, cseh tanárokkal, tisztviselőkkel és telepesekkel árasztani el a területet. A tisói szlovák állam (1939–1945) ezzel szemben a túlhajtott nyelvi-nemzeti öntudat rövid korszaka, a kommunista diktatúra évtizedeiben ismét a nyelvi csehesedés és a szlovák történeti-nemzeti tudat cenzúrázása érvényesül. A szlovákok úgy érezték, a csehek árnyékában a világ létezésükről sem tud, ha egy tudós, művész, sportoló nyugatra utazhatott, hosszasan kellett magyarázgatnia a szlovákok elhelyezkedését, alapvető jegyeit (sőt legyünk őszinték: mi is a csehekhez jártunk Révkomáromba, Dunaszerdahelyre vásárolni). Nagyobb baj volt, hogy maguk a csehek sem érdeklődtek a szlovákok iránt, nem érezték szükségét, hogy meg kellene ismerniük azt a népet, amellyel közös államban élnek (a cseh értelmiség részéről az ismert politikus, Petr Pithart végezte el az önvizsgálatot).
A bársonyos forradalom után a hangosabb szlovák politikai erők párhuzamosan követelték a szövetségi szervek – a „cseh uralom” – gyengítését és a szlovák nyelvi és történeti tudat erősítését. A Szlovák Nemzeti Párt, a Štúr Társaság és maga a Matica Slovenská xenofób tömegtüntetéseinek hangulata alapozta meg a kilencvenes évek nyelvtörvényeit. A nacionalista politikusok, értelmiségiek nemzeti öntömjénezésénél mérvadóbb azonban számunkra azon XX. századi írók, szociológusok töprengése, akik önkritikus módon józan szembenézésre szólították fel népüket. A hatvanas években írta meg esszéit Milan Rúfus, aki ki merte mondani, hogy „fejlődésünkben valahol egy ötven évvel korábbi állapotban elakadtunk [tehát a XX. század elején], a civilizációt nem rendes és nemzethez méltó körülmények között abszorbeáltuk. A nyelvünk árulkodik ezekről a dolgokról.” A szlovákoknak a szocialista iparosításig nem voltak nagyvárosaik, múltjuk falusi, kisvárosi múlt, ezt fejezi ki nemcsak egész irodalmuk, de nyelvük is – a maga tájszólása és a cseh szavak átvétele között őrlődik még az értelmiségi is, mutatott rá a fenti költő. A Felső-Garam mentétől eltekintve az irodalmi nyelv mindenkinek idegen, „nem normális ember szájába való”; elsajátítása egy élet feladata – írta később Miroslav Kusy, a magyar közönség által is jól ismert politológus, aki azt is elismerte, hogy a szlovák társalgás gyakran neki is komoly gondot okoz: „Földijeimmel jól megértem magam a »hazai« nyelven, a többi szlovákkal pedig az irodalmi szlovák nyelv segítségével kellene ugyanezt tennem. […] Ha nem hajlandók, védtelen vagyok.” Szerinte is sokan viseltetnek ellenérzésekkel az irodalmi nyelvvel kapcsolatban. „A nemzet többsége, úgy hiszem, még mindig árulásnak tartja, hogy a közép-szlovákiai dialektust választották számára irodalmi nyelvnek. Talán azért van így, mert az a bizonyos táji jelleg nyelvileg, nyelvjárásilag még mindig erősen él.” A népesség nagyobb része nemcsak a kodifikált nyelvet nem érzi magáénak, hanem identitásának mély rétege is regionális, mint Kusy írja, „mi nem nemzethez, hanem tájegységekhez tartozunk”.
A szlovák nyelvtörvények – az 1995-ös és a mostani, 2009-es – az államnyelv uralmát elsősorban a kisebbségi nyelvekkel szemben biztosítják, ám jelzik azt is, hogy a szlovákok többsége sem nőtt még öszsze, nem érzi magáénak azt a mitikus eszközt, mely nemzeti lényegét volna hivatott kifejezni. Kérdés, hogy a törvény és az alkalmazók vasszigora segíti-e ezen eszköz ápolását, megkedveltetését.
A magyar–szlovák feszültség sem leplezheti el, hogy Szlovákia egyelőre megoldhatatlan kisebbségi problémája a romakérdés. Bár a 2001-es népszámlálás során csak 89 920 fő vallotta magát romának, a mérvadó becslések 300–500 ezer főre teszik létszámukat. A rendszerváltás után kiszorultak a munkaerőpiacról, a családok jelentős része segélyekből él, különösen a hátrányos helyzetű déli és keleti régióban. A többségi és a roma lakosság viszonya az utóbbi két évtizedben folyamatosan feszült, gondolhatunk a szepességi „krumpliháborúkra”, a gyümölcslopás és más kisebb ügyek miatt halállal bűnhődő romákra, az eperjesi polgármester elbuktatott akciójára, hogy a cigány negyedet kerítéssel válassza el a szomszédos szlovák utcáktól. 2004 elején a Dzurinda-kormány radikálisan hozzányúlt a szociális kiadásokhoz, ami Kelet-Szlovákiában tömeges roma lázadásokhoz, az élelmiszerboltok és -raktárak kifosztásához vezetett. A romák ezenkívül időről időre megindulnak Svédország vagy Kanada felé. Egyébként a csehországi, nemzetközi visszhangot kiváltott konfliktusok szintén a korábban odatelepült szlovákiai romákhoz köthetők.
Deák Dániel
Magyar Péter tombol a kudarcos kongresszus miatt
