(hogyan szolgáljunk )

Én nem tudom, hogy a „szolgálunk és védünk” szlogen, amely a rendőrautókon olvasható, valójában a kocsiban ülő közegek szívébe mélyen bevésődött-e. Magyarországon jelenleg a rendőrség nem örvend túlzott népszerűségnek és közbizalomnak, talán azért is, mert ebben a szervezetben időnként mintha vissza-visszaköszönne a múlt, mintha derék főrendőreink készséggel engednének néminemű politikai nyomásnak, s a szolgálatot teljesítő közegek a „védünk” szférájából, valamely agresszív beidegződéstől hajtva, át-átcsusszannak a „támadunk és büntetünk” világába, ahol az állampolgár iránti toleranciának, naná: szeretetnek nyoma sincs. Mindez valószínűleg abból ered, hogy a magyar rendőrség egészében gyönge, létszám- és eszközhiányos, s gyengeségében hajlamos arra, hogy a kormány politikai és hatalmi morálját és a legnagyobb ridegséggel végrehajtott pénzbehajtó módszereit kövesse.
Mondok egy konkrét példát. Balatonfüred nyugati végében éveken át egy radaros egység figyelte a körülbelül egy kilométerre lévő kanyarból előbukkanó gépkocsikat, s tízesével csípte nyakon a megengedett sebességet túllépőket. Ez a leshely közismertté válván megszűnt. Mondhatni, eme útszakaszon tökéletessé vált a közlekedési morál. Ez abszolút beleillik a „védünk” kategóriába. De maga a hely mint bevételi forrás is alkalmatlanná vált, ezért a radarosok a város keleti végébe költöztek, bár itt gyorshajtásra ritkábban kerül sor, mivel a kétsávos út meredeken emelkedik, s kilencven kilométer a megengedett sebesség. Így a vadászok az „apróvadra” tértek át. Például: félreállítottak egy gépkocsit, amelyben szabályosan bekötve három felnőtt, a gyermekülésben egy kétéves kisfiú és egy babavédőben három hónapos csecsemő utazott. A tűző napon úgy negyven fok volt a hőmérséklet. A közegek „közúti ellenőrzés” jelszóval kérték az iratokat, hosszasan böngésztek, „priorálták” a kocsi vezetőjét és tulajdonosát, majd elárulták, hogy az autó jobb első lámpájában csak a helyzetjelző ég. Ki tudja cserélni itt a helyszínen, kérdezte a gépkocsi vezetőjétől az egyik rendőr. A sofőr nem akart a csecsemő miatt fél óráig állni a kocsival a tűző napon, ezért nemmel felelt. Az intézkedő közeg nem mérlegelte a helyzetet, hanem így szólt: „Vagy feljelentem, s az esetleg sokba fog magának kerülni, vagy helyszíni bírságolom ötezer forintra. Válasszon!”
Újabb papírmunka és a csekk kitöltése után a rendőrök továbbra is zord képet vágva elengedték a kocsit. (Az aktus körülbelül húsz percet vett igénybe.) Nos, itt semmiféle visszaélés nem történt. Az ötezer forint, az úrvezető – egyetemi oktató – egy napi fizetése befolyik a közkasszába. Cserébe „teljes védelmet” kapott, bár minden bizonnyal egy sima figyelmeztetés után is sietett volna a tompított fények egyensúlyát helyreállíttatni. De a csecsemő vörös arccal végigbőgte a hátralévő utat, ezt talán – a világmindenség egyensúlya szempontjából – kiegyenlítette a közegek elégedettsége.
Szinte ugyanakkor: egy balatoni vitorlást megállít egy hivatalos külsejű járőrhajó. „Elnézést, uram, hogy megzavarjuk a nyaralását. De szeretnénk figyelmeztetni, hogy az előrejelzések szerint száz kilométeres szélvihar van közeledőben. Ha ön is úgy látja jónak, tegye meg a szükséges lépéseket, húzódjon kikötőbe. Még egyszer, bocsánat a zavarásért, további szerencsés utat mindannyiuknak.” A vihar közeledtére figyelmeztető gyorshajó és a választékos stílus nem a rendőrségi, hanem egy úgynevezett civil szervezeté, a balatoni vízi mentőké volt. A vitorlás természetesen bevonult a kikötőbe.
Hogy melyik viselkedés testesíti meg jobban a „szolgálunk és védünk” szlogent, én nem tudom…