Kacsa Jolánunk az erkélyen

Tavasszal a híradók szenzációként számoltak be arról, hogy egy amerikai kisváros egyik irodaházának erkélyén költötte ki tojásait egy vadkacsa. – Nálunk is van egy a negyediken – kommentáltuk büszkén és némi aggodalommal a hírt. Még nem láttuk, kalandunk hová vezethet egy hívatlan vendégmadárral. Annyit mindenesetre már tudtunk, Beatrix Potter tökéletesen ismerhette az állatok karakterét, amikor Kacsa Jolán meséjét megírta.

Beatrix Potter angol írónő a múlt század elején alkotta meg híres állatfiguráját, Kacsa Jolánt, akinek története egy butuska, de annál szeretetreméltóbb házi madárról szól. Jolán, megelégelve azon tanyasi szabályt, hogy a tyúkanyó nevelje fel kiskacsáit, nagy útra indul, hogy tojásait saját maga költse ki. Ám rossz helyre fészkel, kicsinyeit sem sikerül világra segítenie. Kacsa Jolán története napjainkban, kicsit máshogy, de újra játszódott. Ez a mi Jolánunk története.
Negyedik emeleti lakásunk erkélyén lévő cserépedénybe három hónappal ezelőtt egy vadkacsa költözött, hogy kicsinyeit biztonságos helyen melengesse a világra. Boldog, szomorú helyzet, hogy egy belvárosi, Duna közeli bérház erkélyén találta meg tőkésrécénk az ideális fészkelőhelyet, mert ugye a természet törvényeit mi, halandó emberek, a teremtés koronái nagyon sokszor figyelmen kívül hagyjuk. Az állatok jobb híján pedig abból gazdálkodnak, amit találnak.
Jolánnal egy májusi reggelen találtuk szembe magunkat. Őnagysága ott trónolt büszkén, az erkély végén álló böhöm nagy cserépben, amelyet – jó ízlésről tanúskodva – az egyik legszebb levendulabokor ágaival bélelt ki. Első nap rögtön két tojást is rakott a fészekbe, majd minden nap egyet-egyet szépen hozzácsempészett. Végül összesen tíz tojás díszelgett a kaspóban, szép szimmetrikus elrendezésben. Jolán a fészekrakás időszakában hosszú időre eltűnt, randevúi igen sokáig tartottak. Csak a hajnali órákban tért haza, majd szinte az egész napot átaludta. Egy hét elteltével ült a tojásaira. Hogy eldöntsük, mit is kéne tennünk a váratlanul jött vendégünkkel, beszéltünk az állatkerttel, próbáltunk tanácsot kérni a margitszigeti vadaspark állatgondozóitól is. Mindenki mást és mást mondott. Tanácsolták, hogy három hét múlva vegyük el a tojásokat a kismamától, vigyük be az állatkerti keltetőbe, de akadt olyan is, aki azt mondta: nem tudnak foglalkozni a tojásokkal, csak a kicsinyeket tudják befogadni. Lévén, hogy egyikünk sem ismeri igazán a vadmadarak életét, ráadásul családunkhoz tartozik Szindi, a német vizsla is, összezavarodtunk, nem tudtuk mi tévők legyünk. Beleszólni a természet körforgásába butaság, egy anyától elszakítani a gyermekét bűn. Ha már így alakult a helyzet, és Jolán nálunk talált biztonságos fészkelőhelyre, hát segítenünk kell neki a családalapítás első lépéseit.
Amellett döntöttünk, semmi esetre sem választjuk el az újdonsült anyukát születendő picinyeitől. Egyik kedves szomszédunk és a ház közös képviselőjének jóvoltából csirkehálót is kaptunk, hogy befedjük a kovácsoltvas erkélyt, nehogy a fiókák lepotyogjanak. Jolán büszke, egyedülálló nagyvárosi kacsamamaként válogatta ki nap mint nap a búzaszemek közül a kukoricát, amelyet nagyvonalúan elfogadott tőlünk. Egyébként egy-egy csípéssel jelezte, társaságunkra nem tart különösebb igényt. Meglepő módon egy véletlen találkozás Szindi kutyával egyáltalán nem hozta ki a sodrából, az állatok elfogadták egymást, mintha Beatrix Potter meséjéből léptek volna elő. Lassan mindennapjaink részévé vált, hogy köszöntsük őkelmét, etessük, fényképezzük, már-már kismamanaplót vezettünk a költési időszakról.
Napra pontosan egy hónappal később ért véget ez az idill. Előbb egy kis fej kandikált ki Jolán alól, majd még egy, aztán sorra törték fel a tojásaikat a sárga-fekete pihepamacsok. Bár tízből mind a tízen kikeltek, csak heten maradtak életben. Majd meghasadt a szívünk, amikor Jolán egy esős hajnali órában útra hívta csemetéit, de mi nem engedtük őket. Dermedtek voltak, ázottak, még repülni sem tudtak. Törülköző között tértek magukhoz, mellényzsebben, a melengetés olyan jól bevált, hogy néhány órával később nem győztük őket összefogdosni a lakásban. Jolánnak fel sem tűnt, hogy kicsinyei nem repülnek utána, jó ideig nem is kereste őket. Ezért is a margitszigeti vadasparkban találtak otthonra, egy tyúkanyó szárnyai alatt, mint egy Potter-mesében. Jolán napokig visszajárt, hajnalonként keservesen hápogott a gyermekei után. Azóta egyszer láttuk: úszott a Dunán, a Lánchíd közelében.