Kiüresített törvényhozás és demokrácia

A magyar politikai aréna és benne a politikai erőtér totális átalakuláson ment keresztül az elmúlt fél évben. Olyan változásokon van túl röpke öt hónap alatt a magyar politikai rendszer, amelyről elitje korábban úgy gondolta, hogy már soha nem következhet be. Az EP-választások arra is rámutattak, hogy a változások iránya nem az elitek spekulatív politikacsinálásának irányvonalát szolgálják ki vazallus módon, hanem bennük sajátos igények és többpárti akarat jelentkezik.
A földcsuszamlásszerű átalakulás után a héten utolsó parlamenti évadjába fordult a magyar pártrendszer parlamenten belüli és azon kívüli része egyaránt. Lassan bár, de úgy tűnik egy végtelennek tűnő ciklus végéhez érünk. A korábban sokak által remélt, sőt tévesen jósolt előre hozott választások lehetősége végleg elszállt. 2006 szeptemberétől máig egy olyan politikai ciklus fut ki az elkövetkezendő hónapokban, amely a legtöbb kárt tette a harmadik Magyar Köztársaság demokratikus intézményrendszerében. Csapdába került a magyar közjog, a gyurcsányi politika megfosztotta a magyar demokráciát annak morális tartásától. Az ellenzék az alkotmányosság fogságába esett, és erőtlennek bizonyult egy 2010 előtti előre hozott választás kikényszerítésében.
Mindeközben a magyar állam a végső kifosztottság állapotába került a tomboló neoliberalizmus miatt, a társadalom pedig a sokéves parlamenti teljesítményt saját elszegényedésével, sőt nyomorba taszításával azonosította. A kiábrándulás és elidegenedés radikalizálódott, ez pedig felbontotta azt a kettős politikai rendszert, amely az MSZP–SZDSZ baloldali, és a Fidesz–KDNP jobboldali monopóliumában testesült meg 2009. június 7-ig.
Magyarországon a választók nyáron egy új politikai aréna létrehozatalára tettek kísérletet, egyértelműen üzenve ezzel a kormánynak és a húsz éve változatlan politikai elit vezető köreinek. Az eredmények jelzik: a magyar társadalom torkig van az MSZP–SZDSZ hétéves uralmával, és kifejezetten büntette őket június 7-én.
A tavaszi ülésszak végén még úgy tűnt, hogy jelentős Fidesz-fölény mellett, de kétpárti parlament felé halad a politikai aréna. Az EP-választás arra is rávilágított, hogy a csapdába került demokrácia kiútját a választópolgárok nem a váltógazdálkodásban, hanem az erőviszonyok átalakításában látják.
Ennek eredményeként felrobbant a balliberális univerzum, megszűntek a korábban véglegesnek gondolt politikai monopóliumok – lásd a liberális irányvonal képviseletére mára öt különböző formáció és három párt adta be igényét! –, és a Jobbikkal megjelent egy olyan politikai tömb, amely keresztbe fekszik a két nagy párt szavazóbázisán, és egyszerre képes szavazatokat rabolni az MSZP-től és a Fidesztől.
A legutóbbi hetek felmérései azonban a Jobbik szimpatizánsainak csökkenését mutatták. Biztos részvételüket egy elkövetkező parlamentben ugyanakkor egyetlen közvélemény-kutató sem kérdőjelezi meg. A párt szimpatizánsainak felmérések során mért ingadozását egyfelől Orbán Viktor együttműködést elutasító nyilatkozata, másfelől a pártot körülvevő elhallgatási spirál jelensége befolyásolja. Ez utóbbi fogalmat Elizabeth Neumann arra a választói magatartásra alkotta, amikor a szavazó, valamiért – akár több okból – nem mondja meg, hogy kire adja szavazatát, s így a voksolás meglepetést okoz az elbizakodott politikai erők számára. A Jobbik esete tipikus.
A magyar politikai erőtér tehát a parlament őszi ülésszakára egyértelműen és a korábban nem várt módon tolódott jobbra. A valódi változások közeledtét a fővárosi – húsz évig tartó – balliberális univerzum zártságának felbomlása mutatja leginkább. A rendszerváltozás politikai ingája húsz év alatt hol jobbra, hol balra lengett ki eltérő kormányzatokat hozva létre, ugyanakkor az ország központja e változásokat soha nem követte. Budapestet a balliberális oldal birtokba vette, kisajátította és legfőbb zsákmányterületeként használta.
Korrupt, elitista zárt világa 1990-től innen pumpálta az éltető pénzt neoliberális rendszerébe húsz éven keresztül. Csakhogy mindeközben a balliberális kör oligarchái mára felemésztették életben maradásuk másik nélkülözhetetlen feltételét, saját baloldali társadalmi támogatottságukat.
Az Országgyűlés munkájára mindez nagymértékben rányomja bélyegét az előttünk álló hónapokban. A Bajnai-kormány – soha nem tapasztalt módon – az őszi ülésszak előtt már átadta a költségvetés tervezetét a leköszönő házelnöknek, és a miniszterelnök évadnyitó beszéde is érdemben egyetlen törvényhozásbeli feladatot jelölt meg: a költségvetés meghozatalát.
E téren az MSZP- és az SZDSZ-frakció támogató egységet mutatnak, de talán ez az egyetlen ügy, amire az egységük igaz.
A két párt szétzilált belső viszonyai, a hangos korrupciós ügyek, az országos és megyei listákon betöltendő helyekért való küzdelem mind lehetetlenné teszi, hogy az őszi ülésszaknak normális jogalkotási munkarendje legyen. Nem véletlenül vetődött fel annak a lehetősége is, hogy decemberben zárja le a kormány és a kormánypárt/ok a 2006 óta tartó választási ciklust. Ez formálisan kétféleképpen mehetne végbe. Egyfelől, ha a kormány lemondana, másfelől, ha a parlament feloszlatná önmagát, s így már 2010 első hónapjaiban lezajlana a kampány és a választás, s a tavaszi ülésszakot már egy újonnan alakult Országgyűlés kezdené meg.
Az utóbbi forgatókönyv esetében a csonka parlamenti ciklus egyben azt is jelentené, hogy a Fidesz által óhajtott előre hozott választás nem a demokratikus elvárások teljesítése végett következik be, hanem a magyar politikai életben 1998-tól egyre erősödő, és 2006-tól eluralkodó jogtechnikai politizálás eredményeként tolódik előrébb néhány hónapot a vártnál.
Az MSZP belső konfliktusai, miniszterelnök-jelöltjének kiléte azonban még módosíthat e csonka évad menetrendjén. A nagy küzdelmek végén állva maradottak még dönthetnek úgy a szocialisták körében, hogy nem oszlatják fel a parlamentet, hanem újabb, rekordrövid tavaszi ülésszakkal formálisan kitöltik a négyéves választási ciklust. Már 2006 februárjában is felhívtam a figyelmet, hogy a választási években a parlamenti elit egyre formalizáltabbá tette a tavaszi törvényhozást, és a választásokra való hivatkozással rendre abban egyeztek ki, hogy az Országgyűlésben már nem végeznek érdemi munkát. E felfogás csúcsát e ciklus elején tapasztaltuk, amikor mindössze két hét volt a tavaszi ülésszak.
A költségvetés valószínűsíthető elfogadása, a nagy pártküzdelmek lecsengése után tehát vagy így, vagy úgy, de csonka évaddal zárja munkáját ez az Országgyűlés. A törvényhozás intézményi működését a szocialista–liberális kormányzat hétéves kormányzás eredményeként ugyanúgy kiüresítette, ahogyan az egész magyar demokráciát.

A szerző politológus