Második évad

Tizenöt éve mutatták be az Egyesült Államokban a Jó barátok című tévés komédia első részét. Az amerikai sorozatok időközben jóformán az egész világot meghódították, és útjára indították a tévé új forradalmát – de vajon mi a sikerük titka?

Büdös macska, büdös macska, mivel etetnek téged? Büdös macska, büdös macska, nem a te hibád! Vannak jó pár tízmilliónyian a világon, akiknek ez a Jó barátokban elhangzott dalocska többet mond néhány bugyuta sornál: egy olyan, tíz éven át vetített tévésorozatot juttat eszükbe, amely minden idők egyik legsikeresebb sitcomjaként, azaz helyzetkomédiájaként vonult be a történelembe. (Az első epizódot 1994. szeptember 22-én mutatták be.)
A dalt előadó Phoebe – „civilben” Lisa Kudrow – egyébként egyáltalán nem keresett rosszul az ilyen és ehhez hasonló poénok előadásával. Míg a hat főszereplő jó barát az első szériában 22 500 dollárt kapott epizódonként, a kilencedik és tizedik szezon minden egyes, reklámblokkok nélkül 22 perces részéért fejenként egymillió dollár ütötte a markukat. A sorozatot gyártó Warner Bros.-nak nyilvánvalóan így is bőven megérte a dolog, hiszen a műsort tőlük megvásároló csatornák figyelemre méltó reklámbevételre tettek szert a sugárzása alatt átlagosan 20 millió nézőt a képernyők elé vonzó sitcom révén.
Ebből – no meg az egymással keményen konkuráló stúdiók által marketingre, reklámokra és beharangozókra költött évi tíz-egynéhány milliárd dollárból – is látszik, hogy a sorozatgyártás, legyen szó komédiáról vagy drámáról, nem épp rossz üzlet.
Igaz, míg valaki odáig jut, hogy efféle mesés öszszegekért a kasszához járulhat, elég sok megpróbáltatáson kell átesnie. Mint a témára specializálódott weboldal, a Sorozatjunkie.hu szerkesztőjétől, Winnie-től megtudtuk, a képernyőre kerülést hosszú folyamat előzi meg. (Winnie elmondása szerint a televíziós szakmában dolgozik, ezért sem internetes blogján, sem pedig lapunk hasábjain nem járult hozzá polgári nevének közléséhez.) Ha valakinek van egy jó műsorötlete, azt mindenekelőtt el kell adnia egy stúdiónak. Ha a stúdió megveszi, elkezd vele házalni a csatornáknál, míg valamelyik nem jelenti be rá az igényét. Ezután kap megbízást az író, hogy megírja a forgatókönyvet. Ha ez tetszik a csatornának, elkészül az úgynevezett pilot, vagyis a tesztepizód, amely alapján a csatorna eldönti, szüksége van-e az adott sorozatra, vagy sem. Az írói stáb toborozása csak ezután kezdődik.
Valaha a Jó barátok, a 24, a Dr. House vagy épp az NCIS is így kezdte, ám ezek a nálunk is sikerrel futó sorozatok túl is élték az első évadot, ellentétben sok más próbálkozással: az adásba kerülő tévés komédiáknak és drámáknak csupán egyharmada jut túl az első szérián. Amerikában a közönség az úr, ha nincs meg a várt nézettség, a csatornák vezetői azonnal lépnek, és az addigi akár többmilliós költséget, a beleölt energiát nem sajnálva könyörtelenül eltüntetik a képernyőről a korábban legszebb reményűnek tartott sorozatokat is.
A talpon maradó alkotások viszont jó időre biztos megélhetést jelentenek a sminkesekkel, kellékesekkel együtt átlag kétszáz fős stáb tagjainak. A történeteket három–nyolc főíró ötli ki, az ő munkájukat még 15–20 kisebb író, asszisztens segíti. Szemben Hollywooddal a tévében az író a főnök, a rendező csak szakmunkás – s mindegyikük fölött áll az úgynevezett showrunner, a produkció atyaúristene, aki gyakran a főíró és a producer is egyben, és aki lényegében bármit megvétózhat. (Nem véletlen, hogy az amerikai forgatókönyvírók 2007–2008-as, száz napon át tartó sztrájkja teljesen megbénította a televíziós és a filmipart, több százmillió dolláros veszteséget okozva a nagy társaságoknak.)
Többek között ez a jól bejáratott rendszer tette lehetővé, hogy az amerikai sorozatok mára egyértelműen uralják a világot. Egy felmérés szerint napjainkban a földkerekség első három legnépszerűbb sorozata a CSI – Miami helyszínelők, a Lost – Eltűntek és a Született feleségek. Ám az alapos szelektálás és versenyeztetés önmagában talán nem lenne elég a sikerhez: ehhez, állítják a témával foglalkozó tanulmányok szerzői, a készítők hozzáállásának megváltozására is szükség volt. Míg egy-két évtizede még teljesen egyértelmű volt, hogy a „tévébe való” munkák gyengébb minőségűek, ötlettelenebbek, kevésbé profi megvalósításúak, mint a mozifilmek, ma már bármelyik jobb amerikai sorozat felveszi a versenyt a hollywoodi produkciókkal, sőt vágás, operatőri munka vagy épp forgatókönyv tekintetében nemegyszer le is pipálja őket. Miközben az európaiak – a franciáktól a németeken át a magyarokig – nagyrészt bennragadtak a Rex felügyelőt, különféle olasz zsarus sorozatokat és a hazai Életképeket produkáló, nagyon messziről „tévészagú” alkotásokban, az amerikaiak ma már gyakorlatilag heteken, hónapokon, sőt éveken át tartó, gabalyodó, végtelenített mozifilmekkel törik le konkurenseiket.
Ez sem véletlen: igaz, hogy a filmes és a tévés szakma különválik, ám a kettő között meglehetősen nagy az átjárás, hiszen a nagy sorozatgyártók (a Fox, a Warner, a Universal és a többiek) a moziipart is irányítják. Márpedig akárcsak Hollywoodban, itt is megvan a recept: az iparágat működtető emberek pontosan tudják, de legalábbis sejtik, mi kell nekünk. Ugyanakkor, véli a már idézett Winnie, az amerikai sorozatok világhódító diadalában nagyon fontos az internet szerepe is. Ma már nem kell éveket várni egy-egy sorozatra, a legújabb részek, kedvcsinálók, korábbi epizódok pillanatok alatt eljutnak a világ minden tájára. „Korábban is mindenhol siker volt a Charlie angyalai vagy a Dallas – mondja a Sorozatjunkie.hu szerkesztője –, csakhogy akkoriban ezek a sorozatok semmivel sem voltak másodlagosan megtámogatva.”
Az internet korszakalkotó szerepét jól illusztrálja a Lost és a Twin Peaks összehasonlítása. A két sorozat összevetéséből egy magyar főiskolán érdekes szakdolgozat is született, amelyet két éve közzétett az Index hírportál a témának nagy teret szentelő szakblogján. A dolgozat megállapítja: a maga idejében ugyancsak kultikus Twin Peaks azért döglött be már a második évadban, mert sokan, akik kihagytak egy-egy részt, nem tudták követni a történetet, aki pedig később akart bekapcsolódni, az előzmények híján egy kukkot sem értett az egészből. A Twin Peakshez sok mindenben hasonlító Lost sem egyszerű történet, ám aki túlságosan belebonyolódik vagy lemarad, bármikor segítséget kaphat az interneten, ahol fellelheti a korábbi epizódokat, és az ezernyi rajongói felületen támogatást kap a műsorfolyam megértéséhez is. Így nem fordulhat elő, hogy a Lost is tárgya lesz a szakdolgozat írója szerint a pesti utcán olykor még ma is hallható, a nagy előd kurta-furcsa befejezésére utaló mondásnak, amely szerint „olyan gyorsan vége lett, mint a Twin Peaksnek”.