Merengés a sütőipar romjai felett

Na mi az, amit huszonkilencféle adalékkal lehet ellátni? Mi más, mint a kenyér. Persze nem egyszerre lehet belerakni mind a huszonkilencet, és az is gusztus, szakmai kifejezéssel élve technológia kérdése, ki mennyit használ a kínálatból, de tény, hogy mindennapi E-betevőnk legnagyobb százalékát a pékárukkal nyerjük el. A kifli, a kenyér, a sütemény diszkrét. Forgatjuk a dobozokat, zacskókat, hogy megtudjuk, miféle vegyszerekkel kevert dolgokat készülünk megenni, a péksütemény azonban hallgat. Sehol egy címke, sehol egy fényesítő, kelesztést segítő, lisztjavító felirat.
Az új kenyér – és még az államalapítás, Szent István, valamint az alkotmány – ünnepén Kránitz Balázs készített egy Napközben magazint arról, miből készül a kenyér. Tekinthetjük ezt ünneprontásnak, de nem az. Mert erről előbb-utóbb beszélni kellett. Szüleink még kereszttel illették szegés előtt a kenyeret, ez a mozdulat ma már elmarad. Talán azért állt meg annak idején a keresztrajzoló kéz, mert érezte, hogy ennek a kenyérnek már nem jár megtiszteltetés. Persze ez butaság, a szokás múlt el, nemcsak mert tűnőben a hit, hanem mert a mezőgazdasági munkának is múlóban a becsülete. Miért tisztelné a parasztot a mai ember, amikor azt hallja a politikustól: a gazdák panaszkodnak, közben légkondicionált amcsi traktorokon parádéznak. Demszky ki is tette a „traktorral behajtani tilos” táblákat Budapesten. A turisták azóta is fényképezik.
Olyasmiket hallunk ebben a műsorban, amik normális ember számára evidenciák, és évtizede csodálkozik, miért nem e szerint él az ország. Hallunk a mesterember becsületéről, a névvel vállalt termékről, a kisipar nemzetgazdasági értékeiről, a régi ipariskoláról, a multi egynapos kenyeréről. A Magyar Pékszövetség bolthálózat kiépítésén fáradozik, hogy megmutassa az igazi minőséget. Nagy kedvünk lenne megkérdezni a Magyar Pékszövetségtől, miért hagyta idáig fajulni a dolgokat. Miért nem volt ott, amikor tönkreverték a szakmai képzést, miért hagyja, hogy a tagjai a multiknál kuncsorogjanak azért, hogy legalább önköltségi áron árulhassák a kenyereiket, miért nem áll konstruktív beszélő viszonyban a gazdákkal és a malmokkal? Nehéz elhinni, hogy ezekből a romokból még fel lehet építeni valamit, és egyáltalán nem biztos, hogy most van itt a romeltakarítás ideje. Magyarországon ma nem a minőség az úr. Az ár mindent visz. A magyar még mindig nem tanulta meg, hogy a drágább gyakran olcsóbb. De mit tegyen, ha nincs pénze erre a leckére?
Szó esett még e műsorban természetesen az egészséges és tudatos táplálkozásról, a magvas és barna kenyerek életelixír-hatásáról, a férfiak rossz fehérkenyér-evő szokásairól. A stúdióvendégek jó példával járnak elől, maguk sütik a kenyeret, nevelik a környezetüket, és emlékeznek eleikre, akik tudták, hogy a jó kenyér olyan kincs, amelyért keményen meg kell, és meg is érdemes dolgozni. Ám eleink azt is tudták, hogy kenyeret a szemétbe nem dobunk, mert az életnek nem ott van a helye. Meg kellene tanítani ezt gyermekeinknek is, akik zsemlével vívják csatáikat a nagyszünetben.
(Napközben, Kossuth rádió.)