Működő tarnabodi modell

Pusztuló falukép, kiégett, lakatlan, düledező épületek. Délidő van Tarnabodon, s mintha egy mediterrán településen járnánk, kihalt minden. Árnyékban kvaterkázó férfiak, boltból hazafelé tartó asszonyok, csak a legifjabbak kergetőznek az utcán. Roma popzene foszlányai törik meg a csöndet. Háromnapos ünnep volt, három börtönből szabadult fiatalt ünnepelt a cigányság tánccal, lakomával, itallal – most pihennek. A hétköznapokon viszont minden regisztrált munka nélküli roma dolgozik.

Tarnabod neve sokaknak a tavalyi év két bűnesetének kapcsán ugrik be. 2008 februárjában három roma fiatal agyonvert egy nincstelen, 67 éves, nyugdíjas férfit, ugyanaz év szeptemberében lövéseket adtak le, és Molotov-koktélokat dobtak több nyugdíjas házára – ez utóbbival kapcsolatban helyezték előzetes letartóztatásba azt a három fiatal romát, akiket a napokban engedtek szabadon, miután a rendőrség elfogott négy férfit, meggyanúsítva őket a cigányság ellen elkövetett gyilkosságsorozattal.
– Itt két főfal húzódik, tartva az épület szerkezetét, ezek nem bonthatók, de a többi térrel szabadon gazdálkodhatunk – skicceli egy fehér lapra a tarnabodi Népház alaprajzát Pető Zoltán szocialista polgármester a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) őt meglátogató munkatársainak. Az önkormányzat és a civil szervezet kapcsolata nem új keletű: 2004 őszén az MMSZ, a Tutor Alapítvány a szociális tárcával és a Hajléktalanokért Közalapítványnyal karöltve hívta életre a befogadó falu programot, amelynek révén otthontalan családoknak teremtenek lakhatási lehetőséget. Az MMSZ segítségével tizenkét család telepedett le a faluban, akik a civil szervezet tulajdonában álló házakban élnek.
A község és a máltaiak itt nem álltak meg: pályázatokon összesen 226 millió forinthoz jutottak. Az összeg a Népház késő szecessziós épületének felújítását és a szociális program költségeit fedezi. A máltaiak a „biztos kezdet” szegénységellenes programjukat valósítanák meg: az épületben kialakítandó gyermekház-játszóház előszocializálóként működne. Kialakítanak egy szociális segítőközpontot, valamint egy kizárólag a Tarna menti falvakban élő, nagyszámú munkanélkülinek állásokat kereső és ajánló szolgálatot.
Ez a jövő, ám a község számos gonddal küzd. A nyolcszázötven lakos nyolcvanöt százaléka a cigány etnikumhoz tartozik, alulképzettek, többségük fokozottan hátrányos helyzetű. A máltaiak segítségével létrehozott elektronikai bontóüzemben harmincan jutnak munkához. – Úgy látom, fölösleges a romákat virágkötőnek kiképezni. Helyette inkább jogosítványhoz kell őket juttatni, hogy mobilabbá váljanak: autóval eljárnának távolabbra is dolgozni – világít rá Pető Zoltán. Elmondja: a településen nem áll meg a vasút, busz is mindössze egy-egy érkezik reggel és este, kerékpárra meg nem szállnak a romák, „akkora elszántság sajnos egyikükben sincs”, állapítja meg.
Az Út a munkához program révén viszont kilencven ember dolgozik, a faluban rendelkezésre állási támogatást (korábban szociális segély) a falu első emberének elmondása szerint senki nem kap. A közmunkákat hat brigádban végzik. Egy csoport a belvízelvezető árokrendszert tartja karban, egy másik az üresen álló telkeken kaszál, vannak, akik az utcafronton irtják a gazt, egy mobil karbantartó csoport a hirtelen felvetődő munkákat látja el, amennyiben ilyen nincs, a többieknek segít. Ezenkívül dolgozik egy csak nőkből álló brigád is, akik szemetet szednek és a csapadékárkokat gyomlálják.
A férfiak egy része olyan életveszélyessé vált épületeket bont, amelyek korábban zsebszerződésekkel cseréltek gazdát, a tulajdoni lapokon azonban ezek a cserék nem lettek átvezetve. – Gyakorlatilag felkutathatatlanok a tulajdonosok, ha élnek még egyáltalán – szögezi le a polgármester. Eddig hat épületet bontottak le, tudom meg, amíg a tűző napon az egyetlen olyan helyszínre sétálunk, ahol néhányan a háromnapos dínomdánom után ma is a vályogból készült téglákat rakják egymásra. A balesetveszélyes villanyvezetékeket szakember kötötte ki, a bontás többi részét azonban a brigád tagjai végezték. A bontásra ítélt ingatlan főfalai már csak derékmagasságban állnak, a vakolattal együtt lifegő drótháló ernyedten néz a föld felé. A telket minden irányban fölverte már az akác, ki tudja, mióta nőnek. Föllépve a munkások mellé, látom, amint a gaz embermagasságban lepte el a ház belsejét, de az épület végzete már közel: a válaszfalak már csak itt-ott állnak. – Az elbontott építőanyagokat bárki elviheti szabadon – mondják a dolgozók, mindegy, hogy helybéli vagy a környező falvak egyikéből látogat valaki Tarnabodra. Év végéig további tíz házat bontanak le.