Nincs vége

A robbanás közeli helyzet, melyről a kislétai gyilkos támadást követően a köztársasági elnök beszélt, nem látszik enyhülni az ország feszültséggócaiban azok után sem, hogy a rendőrség elfogta a romák elleni akciósorozat feltételezett elkövetőit, és alapos ismertetést adott a közvéleménynek a gyanút megalapozó bizonyítékairól. Remélem, nem a naivságom mondatja velem: nem hiszem, hogy a rendőrség ebben az esetben tévedne. Egyszerűen nem tudok elképzelni még egy mórihoz hasonló fiaskót a mostani, nem az áldozatok számát, hanem a társadalmi következményeket tekintve súlyosabb ügyben. Kételkedni, kérdezni persze lehet és kell, országos érdek, hogy az ügyben a végső szót kimondó bíróság ítélete egyértelmű, a közvélemény kételyeit eloszlató legyen. Addig még bőven van elvarrandó szál, például az esetleges megbízók, az akciót háttérből irányítók felderítése.
Ha voltak ilyenek, és az államrend stabilitásának megingatása volt a céljuk, akkor a sikeresnek látszó rendőri fellépés dacára sem állíthatjuk, hogy máris kudarcot vallottak. Nem mindenki hisz a megtépázott tekintélyű rendőrségnek, a beszámolók szerint sokszor még a támadások sújtotta települések cigány lakói sem. Az erőszak eszkalációját nem lehet kizárni, sok faluban tovább égnek az őrtüzek, a cigány „gárdák” járőröznek, amelyektől mintha nem féltenék oly nagyon liberálisaink az állam erőszak-monopóliumát. A törökszentmiklósi Molotov-koktélos támadás a fenyegető felirattal – Meghaltok, magyarok! – pedig azt sejteti, hogy egyes cigányok bosszút esküdtek.
Ne féljünk kimondani, e jelenség sem a semmiből bukkant elő. Az akár gyilkos tettig fajuló magyargyűlölet jelen van a roma társadalomban, ahogy arra az olaszliszkai lincselés bizonyos körülményei is utalnak. Halkan kérdem: vajon ezért semmiféle felelősséget nem viselnek egyes radikális jogvédők, cigány vezetők és balliberális politikusok? Nem kellene most egységesen a cigányság lecsendesítésén, megnyugtatásán fáradozniuk? Ehelyett mintha némelyek éppen a feszültség mesterséges gerjesztésében lennének érdekeltek, mint Rakamazon, ahol nemrég vélhetőleg cigányok ragasztottak ki a cigányokat fenyegető plakátokat, nem gárdisták.
Irtózatos feszültség halmozódott fel a társadalomban, egyes roma csoportok folyamatos és megtorlatlan, sokak mindennapjait megkeserítő normaszegése szükségképpen hívja elő a cigányellenességet, -gyűlöletet. Főleg akkor, ha a politika a szőnyeg alá söpri vagy egyenesen félrekezeli a problémát, s csak kioktatni, megbélyegezni, lerasszistázni képes a megélhetéséért sok romához hasonlóan keservesen küzdő, javait féltő, s magára hagyva a leegyszerűsítő általánosításokat könnyen elfogadó honpolgárt. S ez a probléma nem szűnt meg az állítólagos halálbrigád elfogásával. A többségi társadalom, meggyőződésem, együtt érez az áldozatokkal, de a cigányság egészére nem tekint áldozatként. S ennek alátámasztására sajnos bőséggel tud történeteket előhúzni.
A sajátos, neoliberális beütésű, kormányzó magyar baloldal pedig hol a szélsőségek bátorításával vádolja jobboldali ellenzékét, hol kéz a kézben vonulna vele a „fasiszták” ellen. Ez így nem fog menni. A baloldal a probléma része; a büntetőpolitika enyhítése, a társadalmi szakadékok mélyítése, az állam végletes meggyengítése, a kudarcot vallott, de annál költségesebb „integráció” terheli a számláját. És ami fent van, az van lent is: egy ilyen gátlástalan, norma nélküli, magát folyvást végkielégítő, felelőtlen hatalmi elit hamar a maga képére formálja a fél országot. Egyelőre nem látni, hogy a döntéshozók felfogták volna, miféle rémet keltettek életre. De azt sem, hogy akiknek szólt, megértették volna az államfő augusztus 20-i üzenetét: a befogadáshoz éppen úgy meg kell változnia a többségben lévőknek, mint a beilleszkedéshez a cigányoknak.
Hol válság van, ott válság van.