SZDSZ az MSZP listáján

Az SZDSZ mint párt már rég halott. A tavaly márciusi népszavazás óta a magyar társadalom elsöprő többsége már többször is kinyilvánította, hogy nem kér azokból, akik tönkretették az egészségügyet, az oktatási rendszert, és akiknek köszönhetően a korrupció soha nem látott mértékben öntötte el a közéletet.

Már a feltételezés is abszurd – ezzel a mondattal reagált Magyar Bálint lapunk azon információjára, amely szerint a többségében szabad demokrata politikusokból álló Szabadelvű Polgári Egyesület (SZPE) háttértárgyalásokat folytatott az MSZP egyes felső vezetőivel egy jövőbeli együttműködés kialakításáról. Amennyiben valóban asztalhoz ültek, akkor az alku tárgya az volt, hogy a jövő tavasszal esedékes parlamenti választásokon az egyesület szövetségesként miként kaphatna néhány képviselői helyet. Mindezt értelemszerűen a szocialista politikusok rovására. A mandátumokat kétféle módon lehet megszerezni: az egyéni választókerületekben aratott győzelemmel vagy a pártlisták befutóhelyeinek birtoklásával. Az első verzióba elméletileg beférhet néhány jelenlegi vagy korábbi SZDSZ-es politikus. Például azok a pártból időközben kilépett polgármesterek, akiknek jó kapcsolataik vannak az MSZP-vel. Emiatt ők valóban megalapozottan reménykedhetnek abban, hogy a két balliberális párt közös aspiránsaként vehetik majd fel a harcot a Fidesz jelöltjeivel szemben. A mandátumszerzés esélye azonban a legnagyobb ellenzéki erő lehengerlőnek tűnő fölénye miatt olyan csekélynek tűnik, hogy erre oktalanság lenne ráépíteni egy választási szövetséget.
A másodikként említett lehetőség első látásra valószerűbbnek tűnhet. Eszerint a Fidesz– KDNP 2006 óta létező szövetségének mintájára az MSZP országos és területi listáira kerülnének fel az önmagát szabadelvűnek és polgárinak feltüntető egyesület prominens személyiségei, ezzel biztosítva a liberalizmus általuk istenített formájának továbbélését. Adódik a kérdés, hogy kik lennének ezek a politikusok és miért érné meg a szocialistáknak, hogy kipróbált káderek egész sorát áldozza fel miattuk. Az SZDSZ-ből dezertálni készülők által létrehozott SZPE vezetésének nagy része a közvélemény számára ismeretlen nevekből áll. A középszerűségből csak az oktatási rendszer szétzilálásának egyik élharcosaként számon tartott Sándor Klára, vagy a kemény mag második vonalához tartozó Hankó Faragó Miklós emelkedik ki. Mivel ők 2006-ban az MSZP és az SZDSZ közös jelöltjeiként szereztek egyéni képviselői mandátumot, ezért – mint már említettük – elvileg van esélyük az újbóli jelöltségre. Akkora súlyuk azonban nekik sincs, ami miatt megérné őket a pártlisták biztos befutó helyeire állítani. A háttérben megbújó nagy nevek közül Pető Iván és Kuncze Gábor sem jöhet szóba, hiszen ígéretük szerint ők 2010-ben mindenképpen befejezik a politikusi pályafutásukat. Magyar Bálint esetében már felmerülhet a folytatás lehetősége, ám neve a bizonytalan baloldali szimpatizánsokra kifejezetten taszító hatást gyakorolhat. Magyar az idők folyamán annak a türelmetlen és doktríner reformpolitizálásnak a jelképe lett, amelyik döntő mértékben járult hozzá a baloldali pártok példa nélküli népszerűségvesztéséhez. Kormánypárti szemszögből nézve semmi értelme nincs annak, hogy akár az MSZP választási listáin, akár pedig a kampányban helyet kapjon, mert közéleti megnyilvánulásai (például az utóbbi egy évben benyújtott hírhedt oktatási törvényjavaslatai) tömegesen mozgósíthatják az ellenzéki érzelmű szavazókat. Ugyanez vonatkozik az SZDSZ parlamenti frakcióvezetői székéhez hozzáragadt Kóka Jánosra is. Ő ugyan még nem tűnt fel az SZPE vezetésében, ám párton belüli kapcsolatrendszerének ismeretében csupán idő kérdése, hogy mikor fogja felfedezni önmagában a szabadelvű polgári gondolkodót.
Az SZDSZ mint párt már rég halott. A tavaly márciusi népszavazás óta a magyar társadalom elsöprő többsége már többször is kinyilvánította, hogy nem kér azokból, akik tönkretették az egészségügyet, az oktatási rendszert, és akiknek köszönhetően a korrupció soha nem látott mértékben öntötte el a közéletet. Az európai parlamenti választásokon az is egyértelművé vált, hogy a rendszerváltás idején még milliós nagyságú szavazóbázis mostanára néhány tízezresre olvadt. Nincs az a zseniális politikus, aki meg tudná állítani a széthullás folyamatát.
A szerveződőben lévő szabadelvű egyesület a túlélésre játszik. Szerencséjükre még van egy ütőkártya a kezükben, mégpedig a jövő évi költségvetés megszavazása. Borítékolni lehet, hogy a 2010-ben további megszorításokat tervező Bajnai-kormány büdzséje ellen széles körű tiltakozáshullám fog kibontakozni, ami aligha fogja javítani a szocialisták választási esélyeit. Ők azonban úgy vélik, hogy hosszabb távon mégis erőt adhat nekik a tény, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után kirobbant súlyos belpolitikai krízis, valamint a világgazdasági válság ellenére mégiscsak végigkormányozták a ciklust. A hazai baloldal vezetői számára tehát a jövőbeli talpra állás megkönnyítése miatt lenne fontos, hogy kihúzzák a jövő tavaszig. Mindez azonban csupán akkor fog sikerülni, ha a párton belüli elégedetlenkedők lecsillapítása mellett megszerzik azt a néhány képviselői szavazatot, amelyek nélkül a költségvetési törvény nem tud átmenni a Tisztelt Házon. Márpedig ezeket a voksokat kizárólag a Kóka János vezette, jelenleg tízfős csoporttól remélhetik, amelynek összetétele feltűnő átfedést mutat az SZPE létrehozásában részt vevőkkel. A szocialista vezérkar a szabadelvű egyesület hangadóinak segítségével teremtené meg a ciklus végégig tartó kormányzás lehetőségét, amelynek fejében alkudozna a Magyar Bálint által megszabott árról.
Nem csupán a közös választási indulásról szóló tárgyalások jelentették az elmúlt napok egyetlen SZDSZ-hez kapcsolható hírét. Itt van példának okáért az MDF-ből kizárt fővárosi képviselők, illetve a zavarosban halászó Lakos– Bőhm szabad demokrata páros által létrehozott alkalmi társulás, amelyik a mérleg nyelvének szerepét betöltve máris befűtött a szocialistáknak, miután kikényszerítette a gazdasági szuperbizottság kinevezési jogkörének a közgyűlés részére történő átadását. Ezzel súlyos csapást mértek a Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes vezette, közpénzek elherdálására specializálódott hálózatra. Az előbbiek nyomán felálló budapesti frontvonalak egyelőre átláthatatlannak tűnnek. Csupán az tűnik bizonyosnak, hogy az MSZP és az SZDSZ vezetői már torkig vannak egymással, ám a konc közös birtoklása egyelőre összetartja őket. A másik fejlemény egy levél, amelyik a Gyurcsány közeli Demos Alapítvány „titkos tanulmányára” hivatkozva adta hírül, hogy az idén tavasszal távozó, bukott miniszterelnök főpolgármester-jelöltként szeretne visszatérni az élvonalba. Ennek a tervnek a részeként kívánja össztűz alá venni Demszky Gábort, aki Retkes Attila SZDSZ-elnök mentora, és a pillanatnyi állás szerint Kóka János és Magyar Bálint legfőbb párton belüli riválisa. Az érintettek ugyan egymást túllicitálva cáfolták, hogy a fenti feltételezésnek bármiféle valóságalapja lenne, ám a látszólag hírlapi kacsának tűnő híradásból, valamint a további történésekből mégis összeáll egy érdekes összkép. Eszerint a Kóka–Magyar érdekkör minden más szempontot félresöpörve ügyködik a saját politikai túlélésének előmozdításán. Az SZDSZ már nem érdekli őket, és az állandó zavarkeltéssel a párt rendbetételének megmaradt esélyét is lehetetlenné akarják tenni. Eközben pedig javában egyezkednek a szocialista párt egyes hatalmi csoportjaival (talán éppen Gyurcsánnyal), akik részéről meg is van a fogadókészség a paktumkötésre, túlélési lehetőséget teremtve ezzel a szabad demokrata dezertőröknek. Ám egy dolog bizonyosra vehető: nem kevés szocialista káder lesz kitessékelve a képzeletbeli mentőcsónakokból, ha megszületik a Magyar Bálint által megálmodott közös listás alku.