Minden nemzedék életében vannak mondatok, amelyek meghatározzák annak a korszaknak az életélményét, amelyben felnő. Az én nemzedékem életében is van egy fontos mondat, amit a nagyszüleinktől vagy a szüleinktől szinte naponta hallottunk, és ami mostanában ismét egyre többet jut az eszembe. Ez a mondat valahogy így szól: „tanulj, fiam, mert azt legalább nem vehetik el tőled!”
Első hallásra ez talán csak egy frappáns szülői intelemnek tűnik, de ha jobban belegondolunk, sokkal több annál. Annak az egész korszaknak, az előttünk járó generációknak, sőt voltaképpen a huszadik századi Magyarországnak az alapvető életélményét sűríti magába. Az a közös élménye volt a magyar embereknek, akik végigéltek egy vagy két világháborút, katonai megszállást, többféle diktatúrát, személyi kultuszt, államosítást, kitelepítéseket, ’56-ot, a megtorlás éveit, hogy szinte mindent elvesznek, elvehetnek tőlük, amiért megdolgoztak, amit szeretnek, amihez ragaszkodnak, ami fontos számukra, amiről úgy érzik, hogy az övék.
*
Bármikor jöhet egy katona, egy titkosrendőr, egy központi rendeletet lobogtató hivatalnok vagy végrehajtó, és elveheti mindenüket.
Ebben a kiszolgáltatottságban az a gondolat jelentette számukra a reményt, hogy amit az ember megtanul, a tudás, amit megszerez, ami a fejében van, azt senki nem tudja elvenni tőle. Ez az egy dolog legalább az övé maradhat, ha minden mást visznek is. Ez volt a huszadik századi magyar élmény. Van benne valami torokszorító. Van benne valami felemelő, és van benne valami lesújtó is. Ez az a mondat, amibe a mi nemzedékünk a nyolcvanas években már nem akart beletörődni.
Miért jut eszembe mostanában egyre többször ez a szülői mondat? Korántsem valamiféle nosztalgiából. Inkább egyszerűen csak azért, mert valahogy benne van a levegőben. Látom, hallom, érzékelem mindenütt, ahol megfordulok, hogy az emberek egyre inkább azzal a szorongással kelnek és fekszenek, hogy megint mindent elveszíthetnek. Megint mindent elvehetnek tőlük, amiért megdolgoztak, amit szeretnének a magukénak tudni. Elveszhet a munkájuk, a megélhetésük, elvihetik az otthonukat, elveszthetik az értékeiket, a fizetésüket, a nyugdíjukat, odalehet a biztonságuk. Oda jutottunk húsz évvel a diktatúra bukása után, hogy egy ahhoz hasonló általános életérzés lesz lassan úrrá Magyarországon, mint amely uralkodott itt a világháborúkkal terhelt múlt században.
Ez az életérzés az elmúlt hét esztendő terméke. Ez a Gyurcsány–Bajnai-korszak életérzése. Ez a korszak szinte mindent elvett, amit előtte a magyarok nagy erőfeszítések árán magukénak érezhettek. Az otthonteremtés lehetőségétől a gyermekek utáni adókedvezményig, a Széchenyi-tervtől a gazdasági növekedésig. Ez a korszak, amiben most élünk, a megszűnt munkahelyek, a tönkrement vállalkozások, a bezárt kórházak és rendelők, a lelakatolt iskolák és postahivatalok, a fölszedett sínek korszaka.
Ez a korszak eddig öt brutális és értelmetlen megszorítócsomagot hozott. Most készül a hatodik. Ez a korszak mindenkitől csak elvett, és senkinek sem adott semmit, aki nem tartozik a jelenlegi hatalmi elit körébe. Ez a korszak olyan kilátástalanságot idézett elő a magyar társadalomban, mint a huszadik század legsötétebb évei, mert mindenkiben azt az érzést erősítette, hogy a hatalmon lévők a törvény fölött állnak, s a törvény fölött állók bármit megtehetnek az emberekkel: bármikor bármit elvehetnek tőlük, és ez ellen nem tehetünk semmit.
Öt szó tökéletesen összefoglalja a Gyurcsány–Bajnai-korszak lényegét: Őszöd, Zuschlag, offshore, végkielégítés, megszorítások. Öt szó, aminek a hallatán ma mindenki a zsebéhez kap. Öt szó, amit mindenki szeretne törölni a szótárából és szeretne törölni az emlékezetéből. A Gyurcsány–Bajnai-korszak elvette a magyaroktól az igazságot, a törvényt, a rendet, a biztonságot, elvette a pénzüket, és most arra készül, hogy elvegye a jövőjüket is. Márpedig a költségvetés elveszi, tönkreteszi az emberek jövőjét is.
Azt azért, tisztelt hölgyeim és uraim, a nagyszüleink nem gondolták volna – mi tagadás, én magam sem –, hogy eljöhet még olyan idő húsz évvel a diktatúra bukása után, hogy a hatalmon lévők egy demokráciára és szabadságra alapuló rendszer keretei között még azt is megpróbálják elvenni az emberektől, amibe utolsó szalmaszálként kapaszkodhatnának: a jövőt, a jövő reményét.
Nem gondoltuk volna, de eljött ez az idő is. Hiszen ma már azt sem mondhatjuk nyugodt szívvel a gyerekeinknek, hogy azért tanuljanak, mert azt legalább nem vehetik el tőlük. Ma már közvetlen veszélye fenyeget annak, hogy azt is elveszik. Vagy meg sem szerezhetjük, mert ha megvalósul, amit terveznek, akkor jövő szeptember 1-jén sok helyütt zárt, lelakatolt ajtók fogadják az iskolába igyekvő diákokat. Ma már ilyesfajta közvetlen veszély fenyeget bennünket, és ennek a veszélynek a neve röviden: költségvetés. Kicsit bővebben: egy hazug és felelőtlen iromány, amit a Gyurcsány–Bajnai-korszak most terjeszt elő a 2010-es év költségvetése címén. Pedig az ember mindig reménykedik. Öt Gyurcsány-csomagot követően azt gondoltuk, hogy miután távozik az a miniszterelnök, aki az izgatottságát hatékonyságnak véli, ennél csak jobb jöhet, vagy legalábbis jobbat érdemlünk. Hátha jobb jön, és erre tessék! A zajos és hangoskodó politikai ugrabugra után itt a csendes, sunyi sompolygás politikája: itt az első Bajnai-csomag.
Ne kerülgessük a forró kását: a benyújtott költségvetés az elmúlt húsz esztendő legveszélyesebb költségvetése. És éppen azért a legveszélyesebb, mert nemcsak a következő egy évre, hanem a jövőnkre, sőt a gyerekeink jövőjére is veszélyt jelent. Miért veszélyes a ma benyújtott költségvetés a jövőnkre? Azért, mert olyan, mint egy BKV-költségvetés nagyban, országos méretekben, és ugyanoda is vezet. Emlékeznek még arra, amikor az előző miniszterelnök hivatalba lépése idején azt mondta: az ország olyan, mint egy vállalat. Akkor még nem sejtettük, hogy a BKV-ra gondol, vagyis úgy érti, hogy az ország egy nagy BKV, egy nagy zártkörű részvénytársaság. Aki a zárt körön belül van, mindent visz. A körön kívüli többség pedig fizeti a számlát.
A szocialisták mindig is hittek az osztálytársadalom szükségességében. Érdekes megfigyelni, hogy ennek nyomán létre is jött egy új társadalmi osztály a szocialista párt körül: a végkielégítésből élők osztálya. Mondhatjuk, hogy nomád gyűjtögető életmódot folytatnak, hiszen folyton egyik állami cégtől a másikhoz vándorolnak, és mindegyikből magukkal visznek mindent, amit tudnak.
Az igazán tragikus ebben, hogy ez nem vicc. Magyarországon az elmúlt hét évben pontosan ugyanaz folyt országos méretekben, mint amire most fény derült a BKV-nál, és ami a hivatalban lévők szerint is csupán a jéghegy csúcsa. Nos, ugyanennek a BKV-politikának a folytatását ígéri a mostani költségvetés. Össze is foglalható ugyanazzal az öt szóval, mint a Gyurcsány–Bajnai-korszak: Őszöd, Zuschlag, offshore, végkielégítés, megszorítások. Mindebből az is kiviláglik, hogy ennek a költségvetésnek kik lesznek a nyertesei: nyilvánvalóan a Magyar Szocialista Párt tanácsadói és üzletfelei. A vesztese pedig az ország, a zárt körön kívüli többi magyar ember lesz. Ugyanis ha ez a költségvetés átmegy a parlamenten, és jövőre valósággá válik, annak az lesz a következménye, hogy még a jövő év folyamán az egészségügyi rendszer végképp leáll, az önkormányzatok pedig országszerte működésképtelenné válnak, talán nem túlzás, ha azt mondom, összeomlanak.
Magyarul a betegeket nem fogják ellátni a kórházakban, mert egyszerűen nem lesz villany, nem lesz fűtés, és az orvosok, ápolók nem kapják meg a fizetésüket. A tanárok, az óvónők, a dadák szintén nem fogják megkapni a fizetésüket, sorra zárnak be az iskolák, az óvodák és a bölcsődék. Ez a költségvetés tehát elsősorban az időseket, a tartós betegséggel küzdőket veszélyezteti, és persze a családokat, amelyekben a gyerekek nemcsak tanulni nem tudnak, de nem is lesz hová vinni őket, amíg a szüleik dolgoznak.
A kormány katasztrofális politikájának következményeitől eddig valójában az önkormányzatok védték meg az embereket. Ha nem is egészen, legalább részben. Ez a költségvetés, a 2010-es év költségvetése ezt a lehetőséget is elveszi. Ha ez a folyamat egyszer beindul, olyan lesz, mint a lavina. Senki sem tudja megmondani, meddig tart, mekkorára nő, és mit temet maga alá. És ez még nem minden. Az ország már most is hitelekből él, lényegében hitelek lélegeztetőkészülékén tartják. Ha ez a költségvetés életbe lép, és a lavina beindul, az gyakorlatilag teljes pénzügyi öszszeomlást jelenthet, ami nyilvánvalóan hosszú és tartós válságba taszíthatja Magyarországot. És ha ez így megy tovább, akkor újra százezrek fogják elveszíteni a munkájukat, a jövedelmüket, leáll a nyugdíjak kifizetése, és megbénul az egész ország.
Könnyen lehet, hogy igazi gazdasági vészhelyzet köszönt majd ránk 2010-ben. Ez a költségvetés olyan, mintha egy autóbaleset sérültjének, aki kezét, lábát és bordáit törte, az orvosok teljes diétát rendelnének el a mielőbbi gyógyulás érdekében. Garantáltan életveszélyes. És mindez nem a véletlen műve. Hiszen ezt a költségvetést ugyanaz a szemlélet és ugyanaz a logika szülte, mint az eddigieket az elmúlt években. Ez a bizonyíték arra, hogy valójában a kormányt ma is ugyanaz a személy irányítja, mint aki az elmúlt években: hol tanácsadóként, hol miniszterelnökként, most legújabban pedig az MSZP pártalapítványának vezetőjeként.
Magyarország igazi kormányfőjét most is Gyurcsány Ferencnek hívják, csak most egy Bajnai nevű dublőrét állította a kormánykerékhez. Ezért van az az életérzésünk, mintha 2005-ben lennénk. Ezért van az, hogy megint jönnek az olyasféle mondatok, mint 2005-ben, amikor azt mondták: „dübörög a gazdaság”, „nagy a jólét”, „ez az adócsökkentés kormánya”, aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy idézzem őket: hazudtak reggel, éjjel meg este, hazudtak két éven át, és nem csináltak semmit. Mai idézetek: „túl vagyunk a nehezén”, „jövőre már beindulhat a növekedés”, „sikeres a válságkezelés”, „stabilizáltuk a helyzetet”. Ezeknek a mondatoknak az igazságtartalma éppen annyi, mint amikor a 2006-os választási kampányban szemrebbenés nélkül mondták: „nem lesznek megszorítások”, „vonja vissza, elnök úr, nem lesz vizitdíj, nem lesz tandíj!”. Egy évvel ezelőtt, 2008 szeptemberében azt mondták: „minket nem érint a válság”. Majd három hét múlva kiderült, hogy mégiscsak érint – ismét idézek – „mi az hogy, nagyon is”?! Olyannyira érint, hogy csak a Nemzetközi Valutaalap hitele mentheti meg az országot a csődtől. Ekkor pedig azt mondták, ismét idézek: „nem fogjuk lehívni a valutaalap hitelét”. Azóta is kizárólag ebből a hitelből működik az ország, nem is tud másból, hiszen a gazdaság a mélypontra jutott.
Az ember már nem tud mást gondolni, mint hogy egyszerűen képtelenek igazat mondani. Lehet, hogy akkor sem sikerülne nekik, ha akarnák. Az igazság az, hogy egyre inkább elmélyítik a válságot. Ha nem lennének a külföldi hitelek, Magyarország fizetésképtelenné válna. Az igazság az, hogy napról napra nő a munkanélküliség, tönkremennek a magyar kis- és középvállalkozások, egymás után veszítik el hiteltartozásukat fizetni nem tudó családok az otthonukat, autójukat, száz- és ezerszámra mennek tönkre életek, családok, sorsok, és mindeközben egyre csak nő az ország adóssága, a csillagos égig.
Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy ők nem változnak. A Gyurcsány–Bajnai-korszak nem adja föl, nem adja meg magát. Hiába is omlott össze minden, amit csináltak, nem ismerik be, nem kérnek bocsánatot, és nem lépnek hátra. És legyünk tisztában azzal, hogy a választások után sem fogják majd feladni. Jó, ha számolunk azzal, hogy a Gyurcsány–Bajnai-korszak még jó ideig veszélyt jelent majd a válságból kilábaló Magyarországra.
Sokan szokták kérdezni tőlem, elsősorban persze a mostani kormányhoz reményekkel forduló közönség soraiból: miért feltételezem, miért feltételezzük, hogy a szocialisták rosszat akarnának Magyarországnak. Én nem föltételezek semmit, nekem elég az a tény, hogy rosszat tettek és tesznek az országnak. Hogy ezt szándékkal teszik-e vagy tudatlanságból, számomra közömbös. Egy krimiben sem szerencsés, ha a nyomozás logikai feladványa helyett unalmas lélektani feladványokat kell megfejteni. A politika sem a mélylélektan területe. A politika gyakorlati dolog, amelynek az a feladata, hogy az emberek mindennapi gondjaira keressen konkrét, praktikus megoldásokat és válaszokat. Ezért nem érdemes azon töprengenünk, hogy milyen lelki oka lehet annak, hogy a szocialisták az ország és az emberek számára káros és veszélyes politikát folytattak és folytatnak ma is. Nem kell azt boncolgatnunk, hogy rosszat akarnak, vagy csak ennyire telik tőlük. Ezt bízzuk a Jóistenre! Nekünk elég, ha kimondjuk: amit csinálnak, rossz az országnak és rossz az embereknek. Ezért ideje, hogy abbahagyják a kormányzást. Nekünk nem az a dolgunk, hogy a lelkükbe lássunk, hanem az, hogy leváltsuk őket. Az viszont dolgunk, sőt kötelességünk, hogy amikor erre módunk lesz, akkor a végére járjunk, kit milyen politikai és törvényi felelősség terhel az ország tönkretételéért.
Mindannyiunkban felmerül a kérdés, hogy hová tűnt mindaz, amit elvettek? Vagyis hol az a rengeteg pénz? Ha eddig nem lett volna sejtésünk, most van egy dokumentum, egy nemrég napvilágot látott állami számvevőszéki jelentés a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő működéséről, amelyből képet kaphatunk arról, hogy hova tűnhetett az a temérdek pénz. Olyan olvasmány ez, amelyet minden közélet iránt érdeklődő magyar embernek érdemes volna elolvasnia. Ez az izgalmas olvasmány arra is választ ad, miért érezzük ma ugyanazt, mint nagyszüleink a múlt században, hogy elvehetnek tőlünk mindent, amiért pedig mi dolgoztunk meg.
Én személy szerint olyan országban akarok élni, ahol nem vehetik el többet senkitől, amiért megküzdött, és amit joggal tudhat a magáénak. Azt akarjuk mindannyian, hiszen ezért vagyunk itt együtt, hogy ne vehesse el tőlünk senki az anyagi és szellemi javainkat, a pénzüket, a házunkat, a földünket, a vizünket, de ne vehesse el a történelmünket, a szabadságunkat, a függetlenségünket, az összetartozásunkat, sőt még a büszkeségünket se vehessék el.
Én mindig azt gondoltam, és szeretném, ha a gyermekeim is azt gondolnák, hogy nem azért kell tanulni, hogy legyen egy valamim, amit nem vehetnek el tőlem, hanem azért, hogy boldogabb lehessek. És én erről a gondolatról sohasem mondtam le, mi sohasem mondtunk le, s azt hiszem, a jövőben sem fogunk lemondani, ezért jöttünk össze itt ma este. Azért vagyunk itt, hogy az egész ország láthassa: sokan vannak még, akik nem akarnak olyan országban élni, ahol csak azért érdemes tanulni, mert azt legalább nem vehetik el tőlünk. Mi nem akarunk olyan országban élni, ahol mindent elvehetnek az embertől, amiért megdolgozott, ahol a hazugság az igazság, ahol a lopás nem bűn, ahol a hatalmasokra nem vonatkozik a törvény. Nekünk nem ilyen országra, nekünk más szellemre, más politikára, más gondolatokra van szükségünk. Nekünk új mondatra van szükségünk, amire felépíthetjük a 21. század Magyarországát. Mi azt akarjuk, azért dolgozunk, hogy Magyarország új mondata valahogy így hangozhassék a 21. században: tanulj, dolgozz, építs otthont, alapíts családot, mert ez a te hazád és ez azt jelenti, hogy ami a tiéd, azt nem veheti el tőled, senki, soha. Azt hiszem, ez a mondat nagyjából ki is fejezi mindazt, amiért az elmúlt húsz évben mi együtt küzdöttünk. Kifejezi mindazt, amiben hiszünk. Összefoglalja azokat az értékeket, amelyek azért fontosak számunkra, mert összekötik a magyarokat. Összeköti őket pártállásra való tekintet nélkül.
A munka, a család, az otthon, az egészség és a rend. Mindezekkel szemben a kormány BKV típusú költségvetése kifejezi azt, ami a legnagyobb akadálya a változásnak, a válságból való kilábalásnak, kifejezi az egész Gyurcsány–Bajnai-korszakot. Azt a felfogást, amely nem hisz semmilyen közös értékben, amire mi, magyarok egy új kezdetet alapíthatnánk és fölépíthetnénk a jövőnket. Ezért ki kell mondanunk, hogy elég a megszorításokból, elég az embereket mindenükből kiforgató szocialista politikából! Fölszólítjuk a kormányt, hogy azonnal vonja vissza ezt a költségvetést, és álljon végre félre a változás útjából!
Régi bölcsesség, hogy ugyanabba a folyóba nem léphetünk kétszer. Lehet, hogy kétszer nem, de háromszor biztosan. Először volt a negyven év szocialista diktatúra, ami alatt ellopták az országot. Aztán ’94-ben visszajöttek, és a privatizáció során még egyszer ellopták. Azt gondoltuk, hogy a történet ezzel véget ért. De a Gyurcsány–Bajnai-korszakban megint visszajöttek, és harmadszor is ellopták. Most már ideje, hogy egy kicsit jobban odafigyeljünk. Mert ha rajtuk múlik, akkor negyedszer is el fogják lopni. Értsük meg végre: a szocialista zseb irtózik az ürességtől…
Szembenézve a helyzettel, látva ezt a költségvetést, azt kell mondanom, hogy fontos ősz előtt állunk. Ez az ősz talán elegendő lesz arra, hogy átérezzük az előttünk álló következő év, a 2010-es esztendő súlyát. Ha jól tesszük a dolgunkat ezen az őszön, és aztán persze nem botlunk meg a következő év tavaszán sem, akkor 2010 lehet Magyarország és a magyarok legfontosabb éve. Már ha képesek leszünk túllépni majd ezen a rossz korszakon, ha véghezvisszük azt a változást, ami hitet és erőt adhat Magyarországnak, ahhoz, hogy végre talpra állhasson.
Arra kérem önöket, arra kérlek benneteket, hogy az ősz során a választásokig hátra lévő időben mindennek szellemében eltökéltséggel, a helyzet súlyosságának és a felelősségünk tudatában tegyétek a dolgotokat! Sok sikert kívánok mindenkinek az előttünk álló sorsdöntő költségvetési vitához és a – remélem – kellő súllyal megmutatkozó önkormányzati ellenálláshoz is!
autós videó
Az M7-esen érte őket a vihar, váratlan, félelmetes dolog történt az autójukkal + videó
