Több mint fél évtized telt el a NATO megalakulásától (1949), mire létrejött a szovjet vezetés alatt álló Varsói Szerződés. 1955-ben, amikor a Vörös Hadsereget tíz év múltán kivonták Ausztria keleti feléből – ezt az évtizedet hívta Burgenland lakossága Russenzeitnek –, sürgetővé vált a kelet- és közép-európai szovjet fegyveres jelenlét „törvényesítése”. Így jött létre a lengyel fővárosban a „nyugati agresszorok elleni védelem” szükségességére hivatkozva a Szovjetuniót és szatellitállamait tömörítő katonai, illetve politikai szövetség.
A centralizált keleti katonai blokk létrehozásának másik apropója az volt, hogy Nyugat-Németországot 1955. május 9-én felvették az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe. Moszkvának kettős célja volt a Varsói Szerződés megalapításával. Egyrészt közös, szorosabban orosz vezetés alá kívánta rendelni az egész keleti blokk katonai erejét; másrészt pedig olyan integráns támadó katonai szövetséget akart létrehozni, amelynek hatósugara a feltételezések szerint elérhet a Rajnáig vagy akár az Atlanti-óceán partjáig.
A kommunista államok között mindvégig függetlenségre törekvő Jugoszlávia nem lett tagja a varsói paktumnak, Albánia pedig 1968-ban kilépett, miután 1962-től nem vett részt a munkában. Románia, ellentétben az NDK-val, Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Bulgáriával és Magyarországgal, szintén a hatvanas évek közepétől kezdve próbált függetlenebb státusba kerülni, de a varsói rendszer keretein belül.
A hatvanas évek azonban nemcsak a Varsói Szerződés – jelzett dezintegrációkkal párhuzamos – megszilárdulásának időszaka volt, hanem ekkor került sor közös támadási tervek megfogalmazására is, amelyben Magyarországnak is meglett volna a helye, katonai szerepe. Ezekről a tervekről mindmáig igen keveset tudni, a szovjet katonai vezetés, valamint az általa dominált „varsói” főtisztikar nagyon kevés információval látta el még a tagállamok vezérkarát is, sőt általános volt a hír- és adatvisszatartás gyakorlata.
Mindezt Okváth Imre, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) e kérdéssel is behatóan foglalkozó osztályvezetője állítja. Horváth Miklós, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának hadtörténésze ezt azzal egészíti ki, hogy annak ellenére, hogy a keleti katonai szövetség deklarált célja a béke fenntartása volt, mégis szinte évente fogalmazta át újra meg újra az egész Európára nézve apokaliptikus jövőt előrevetítő harmadik világháborús terveit.
A Kádár-rezsim 1961 és 1965 között kezdte el fejleszteni a posztsztálinista tömeghadsereget, majd a harmadik ötéves terv időszakában – 1965-től 1970-ig – folytatódott a néphadsereg szervezetének és vezetésének korszerűsítése. Ennek eredményeként az ország a hosszú Czinege-évtizedek (1960–1984) első felében felzárkózott a varsói paktum haditechnikai átlagához, ám hamarosan korszerűtlen és nehezen mozgásba hozható hadsereggé vált. Ennek ellenére a Varsói Szerződés katonai tervei szerint erején felül számítottak volna a Magyar Néphadsereg bevetésére. A hatvanas évek közepétől forgalomban lévő, közös hadgyakorlatokon, hadijátékokon elmélyített hadászati tervekben a moszkvai vezetés arra készült fel, hogy tömeges atomcsapással előzi meg a NATO várható támadásait, majd a hadászati és ballisztikus rakétákkal, illetve repülőgépekkel mért nukleáris csapások után a keleti blokk elsöprő páncélostámadást indít. Méghozzá elsősorban Ausztrián át, majd tovább Olaszország és az NSZK felé. Jellemző a Varsói Szerződésben uralkodó vélekedésre, hogy egy Okváth Imre által a Cold War History Research Center honlapján közölt 1966-os dokumentumban Tóth Lajos vezérőrnagy így számolt be a katonai partnereknél tett látogatása konklúziójáról: „A legterrorisztikusabb háborúra kell felkészülnünk a NATO részéről.”
Horváth Miklós szerint azonban – amint az megjelenés előtt álló, a kérdésről szóló könyvében is olvasható lesz – éppen a „varsóiak” voltak azok, akik totális atomháborút idéztek volna fel, persze „preventív” okokból. Az egykorú dokumentumokból idéző történész hangsúlyozza: Rómát, Torinót és Bécset egy-egy megatonnás – vagyis a hirosimainál ötvenszer nagyobb erejű – atombomba érte volna, míg Genovát és Bolognát két ötszáz kilotonnás atombombával tüntették volna el. Ezt követően – szól a két történész egybehangzó megállapítása – a néphadsereg 5. hadserege és 3. hadteste, atomfertőzött területeken gázolva át, átrobogott volna Ausztria déli és középső részén, majd néhány nap alatt átkelve az Alpokon el kellett volna érnie Milánó térségét.
Ezt az „útvonalat” hívta a varsói szaknyelv a délnyugati hadszíntér északolasz hadászati irányának. A mindezt minimum hat nap, legfeljebb három hét alatt lebonyolító magyar hadsereg – kiegészülve a nálunk állomásozó majd 70 ezer fős szovjet haderő javával – alkotta volna a NATO elleni támadás első lépcsőjét; további feladata kimerült volna a második lépcsőben érkező s egészen Szicíliáig lerobogó szovjet tankok átvonulási területének biztosításában. A „mieink” katonai vesztesége a tervek szerint ezredrészét sem tette volna ki a nyugati országok csaknem tízmilliós polgári áldozatainak…
Az ötéves tervek szigorúságához mérhetően kidolgozott s évről évre megerősített támadási tervek – bennük a magyar részvétel folyamatos előírásaival – a két történész vélekedése szerint szándékosan nem vették figyelembe, hogy a NATO a hidegháború időszakában mindvégig az 1945-ben kialakult határok status quóját tervezte megvédeni, támadó elképzelései nem voltak. Ezzel szemben a Varsói Szerződés csupán 32 évvel létrehozása után készítette el első védelmi stratégiáját, amely 1991-es megszűnéséig, azaz összesen négy évig volt érvényben…
A Varsói Szerződés hidegháborús támadási terveit és a Magyar Néphadsereg ebben betöltött szerepét vizsgálja hétfőn az Ősök tere.
Az adások időpontja a Hír Televízióban: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30, péntek 15.30, vasárnap 15.05.
Donald Trump
Zelenszkij Trumpra vár
