Az ifjúság maradéka

Nehéz nyafogósabb, érzelgősebb társaságot találni a mi kis populációnkban, mint a politikából élőkét. Félreértés ne essék: közírói minőségemben jómagamat is ebbe a hiperérzékeny sleppbe sorolom. Nyafogásaink, elérzékenyüléseink elsősorban abból fakadnak, hogy nem tudjuk megragadni a múló időt. A politika a pillanat művészete, s bár titkon az örökkévalóságra áhítozik (szeretne bekerülni a történetírásba), ebbéli hatékonysága igen csekély, megdicsőülési reményei pedig roppant szerények. Az elkeseredett értelmezési harc azért a néhány „továbbjutó helyért” zajlik, ami valóban érdekes az egyetemes história számára. Ezért aztán az idő nagyobb ellenfél, mint a politikai ellenlábas.
A történelmi görcs például az uralmon lévő szocialistákat, Kádárék jogutódjait annyira stresszelte, hogy 1956 fél évszázados évfordulóján tudathasadásos zavarukban péppé verették az ünneplő választópolgárokat. Tavaly, a negyvenéves jubileumon a többarcú 1968 „gyarmatosításáért” folyt az ideológiai csatározás, elképesztő csúsztatásokkal, szivárványos hazugságokkal: hátha egy-két momentum mégis úgy rögzül a kollektív emlékezetben, ahogy az 1968-at itthon és külhonban egyaránt változatos formában eláruló „hatvannyolcasok” a buta utókorra kacsintva szeretnék. Az idén viszont a húszéves múltért, 1989-ért indult meg a küzdelem. Rá lehet-e kenni a harmadik köztársaságot pitiáner korrupciós bulivá züllesztő MSZP–SZDSZ-koalíció hétéves ámokfutásának történelmi bűnét az elődökre (akik persze részben mi vagyunk)? El lehet-e hitetni a rövid emlékezetű nemzettel, hogy a mára teljesen elszennyezett folyamért az akkori forrás a felelős? Szép feladat, derék feladat. Régi és új gazemberek magyarázzák a bizonyítványukat, váltakozó sikerrel.
Hogy a történelmi cégtábla utólagos átfestése ne járhasson totális sikerrel, azt leginkább a civil emlékezet akadályozhatja meg. A múlt végképpeni eltörlésének sikeresen szegültek ellene a makacs ötvenhatosok; döntetlenre áll a meccs hatvannyolc ügyében; nyolcvankilenc pedig nem volt még annyira régen – noha azóta egy új generáció is felnevelkedett. A nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének szellemi „birtokba vétele” kulcskérdés a jövő szempontjából. Ezért pedig sokat tehet a civil történetírás, elsősorban az irodalom. Nem véletlen, hogy a most ugyancsak húszéves Magyar Napló folyóirat regénypályázata olyan műveket részesített előnyben, „amelyek hőseiknek sorsában és a társadalmi élet jelenségeiben az 1989–90-es rendszerváltozás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait, kulturális, morális tendenciáit” dolgozzák fel. Különdíjat kapott Pósa Zoltán kisregénye is, Az ifjúság maradéka, amelyet immár takaros könyvformában is kézbe vehetünk. A történet ama daliás időkbe röpíti vissza az olvasót, amikor a megyei lapok redakcióiban a rendszerváltozás vadkapitalizmusától sújtva dolgoztak-szerettek-alkoholizáltak azok az újságírók, akik fölött hirtelen megváltozott a tulajdonos: a mindenható, piros telefonos párttitkár helyett immár a pénzéhes német vagy osztrák kapitalista parancsolt nekik. (Ne feledjük el az MSZP történelmi bűnét, hogy egy csillagtalan éjszakán, a spontán privatizáció oldalvizén eladták, ami nem is volt az övék.) Pósa tévéjátékért kiáltó kisvilága, illetve a négy (anti)hős sorsa mögé feszülő történelmi tabló segít ellentmondani a kollektív feledésnek (bár mi a debreceni szerkesztőségben kevesebbet káromkodtunk, mint a kisregény szereplői ebben a fiktív szegedi redakcióban). Talán tényleg csak ennyi az ifjúság maradéka – de az legalább maradjon meg a tovatűnő időben.