Az 1867-es kiegyezés után koronázták magyar királlyá I. Ferenc Józsefet. Ő volt a leghosszabb ideig uralkodó királyunk. A köré épült tisztelet, egyfajta kultusz és népi elismerés méltóságot, tekintélyt adott az uralkodónak, s egyfajta örökös hivatkozási pontként olyan állandó eleme lett a magyar politikának, amelyet senki sem gondolt kikapcsolhatónak.
Ferenc József halála után, 1916 december végén, épp az első világháború közepén koronázták királlyá IV. Károlyt. Az uralkodót szociálisabb, demokratikusabb meggyőződésűnek és föderális gondolkodásúnak vélte a magyar politikai elit, illetve a közvélemény.
Két évvel később azonban a forradalom véget vetett a tradicionális magyar államfők intézményének. Következett Károlyi Mihály miniszterelnöksége, aki a magyar hagyományoktól idegen – és egyszerre közjogilag tisztázatlan – módon ideiglenes köztársasági elnök is lett. 1919. januárban aztán ténylegesen is köztársasági elnökké választották, mígnem alig három hónap múlva megbuktatták a kommunisták. Az ellenforradalom után, kezdetben csak ideiglenes jelleggel, 1920 márciusában kormányzóvá választott Horthy jogköreit folyton növelték az évek során. Ennek a folyamatnak csak a német megszállás vetett véget: a nyilaspuccs után a kormányzót internálták. Ezzel Magyarország elveszítette második, immár nem uralkodói, hanem kormányzói, de továbbra is tekintélyt parancsoló, illetve minden körülmények között stabil intézményt jelentő hatalmi tényezőjét.
Az 1944-es ideiglenes állapot közepette ugyan létezett egy államfői testület, az úgynevezett Nemzeti Főtanács, amelynek elnöke, Zsedényi Béla az ideiglenes nemzetgyűlést is elnökölte, másik két tagja pedig Dálnoki Miklós Béla ideiglenes kormányfő, valamint kommunista nyomásra Gerő Ernő volt – olvashatjuk Föglein Gizella a Múltunkban közölt Az államfő „intézménye” 1944 és 1949 között című tanulmányában. Bibó István így szólt hozzá az ekkoriban zajló államfővitához: „Ami az államfői hatalmat illeti, Magyarországon az emberek többsége azt sem tudja, hogy ez a hatáskör hogyan oszlik meg különböző szervek és személyek között. Olyan személyes tekintélyekhez szokott országban, mint Magyarország, semmi sem veszedelmesebb, mint az államfői hatalmat személytelenné, névtelenné tenni s az államfői funkciót soktagú pártbizottságokra ruházni.”
Rövid ideig nem is következett be ilyen lépés. Ám az igencsak gyenge jogkörrel felruházott és folyamatosan rombolt tekintéllyel korlátozott Tildy Zoltánt, miután a királyság eltörlését (1946 eleje) követően elnökké kiáltották ki, kommunista nyomásra lemondatták 1948 augusztusában. Utódja az a Szakasits Árpád, aki az egy év múlva bevezetett szovjet típusú alkotmány értelmében felállított – s a bibói figyelmeztetéssel szembemenő – népköztársaság Elnöki Tanácsának első elnöke lett. Az 1949 és 1989 októbere között létező intézmény tulajdonképpen az Országgyűlés törvényhozó munkáját helyettesítette, mivel ötször annyi törvényerejű rendeletet bocsátott ki, mint ahány törvényt a parlament meghozott. „Legemlékezetesebb” elnöke az a Losonczi Pál, aki 1967 áprilisától egészen 1987 júniusáig – azaz húsz szürke éven keresztül – volt hivatalban.
Az Elnöki Tanács utolsó üléseit szinte pontosan két évtizede tartotta (utolsó elnöke Straub F. Brunó). Az 1989-es rendszerváltás nagy kérdése volt, hogy erős vagy gyenge legyen-e a módosított alkotmány szerint „az államszervezet demokratikus rendje fölött őrködő” elnök. A négyigenes népszavazás eldöntötte a kérdést, és az MSZP által javasolt megoldás – azaz a nép által még az általános választások előtt megválasztott erős elnök (aki vélhetően Pozsgay Imre lett volna) – helyett már az új Országgyűlés szavazta meg az első közjogi méltóságot.
Azóta eltelt húsz év, és lassan a végéhez közeledik az ötödik elnöki ciklus. Sem a történelmi, sem a politikai tanulságok levonása nem tűnik haszontalannak.
A magyar történelem erős államfői intézménye – amelyet az uralkodók, illetve a kormányzó testesített meg – stabilitást, egyensúlyt, személyes tekintélyt és a politikai csatározások mérséklését jelentette, szemben azzal a tendenciával, amelyet a baloldali köztársaságok honosítottak meg. Hiszen a rövid ideig, akkor is hatalom és karizma nélkül működő elnökök (Károlyi, Zsedényi, Tildy) nem voltak képesek ellensúlyt tartani a hatalomkoncentráló pártok törekvéseivel szemben.
Pesti Sándor politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának adjunktusa úgy véli, nem szerencsés a különböző berendezkedésű rendszerek államfőinek összehasonlítása, de a tekintély általános hanyatlását mégis regisztrálhatónak tartja. Szabó István jogtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának tanszékvezetője pedig úgy fogalmaz, „olyan századot éltünk meg, ahol összevisszaság volt”, s ez sokat ártott az államfői hivatalnak is. Abban azonban mindketten egyetértenek, hogy mind az 1918–19-ben létrehozott, mind az 1944–45–48-ban instituált, valamint a bizonyos szempontból ezeknél is gyengébb jogkörökkel ellátott, 1989-ben kigondolt elnöki hivatal a gyenge elnöki mandátumok típusába tartozik. Márpedig – így Szabó István – a demokráciáknak sem kellene félniük az erős elnököktől. S ez minden bizonnyal így is van, hiszen alkotmányos válság, a kormányzat vagy a törvényhozás csődje, az ország működésképtelensége idején kifejezetten hasznos lehet egy külső, tekintélylyel rendelkező intézmény mérséklő hatása.
Csak remélni tudjuk, hogy az államfővel szemben alkalmazott miniszterelnöki víziók, amelyek a két utóbbi kormányzati ciklusra voltak jellemzőek, nem azoknak a szavaknak az érvényességét állították viszsza, amelyeket Rákosi mondott egyszer. Vagyis hogy „a köztársasági elnök sem nem uralkodik, sem nem kormányoz”.
Az államfői hatalom elmúlt száz évének történetét, tekintélyvesztésének okait kutatja az Ősök tere jövő hétfői adása.
Az adások időpontja a Hír Televízióban: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30, péntek 15.30, vasárnap 15.05.
felhő
Súlyos figyelmeztetést adtak ki: mérgező gáz terjedhet + videó
