Justitia sarujában (6. rész)

A lábbelik elvásnak, mint minden, amit hosszan és rendszeresen használnak. S ugyan ki vitatná, hogy a bírói hivatásrend egyes tagjai egy életen keresztül, nap mint nap, ha úgy tetszik saját lábnyomukba lépve, úgy hatvanöt éven túl nem fáradhatnak el. Azt a bizonyos sarut, akármilyen szakadozott is, bizony hordaniuk kell, amíg csak lehet. S közben reménykedni, majd csak megérti végre a politika a köz érdekében, felelőssége nem kevés a bírói kar helyzetéért.
Joggal vetődik fel a kérdés, na és a harmadik hatalmi ág vezetői megtettek-e mindent a bírák munkaterhének, közérzetének, egzisztenciális helyzetének javításáért. Azért is aktuális a kérdés, mert a legfőbb igazgatási szervnek, az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak (OIT) a mandátuma ez év decemberében lejárván, október 5-én fogja a küldöttértekezlet titkos, minősített többségi szavazással megválasztani maga közül kilenc bíró tagját.
Ez a mi parlamentünk, minisztériumunk, amelynek mandátuma hat évre szól, és túlterjeszkedik minden regnáló kormány időszakán. Ez a testület dönt az Országgyűlésnek a fejezetre megállapított költségvetés-felosztásáról, a felső vezetők kinevezéséről, s minden lényeges kérdésről, ami a bírói testületet érinti.
Korábban rendszeresen jelentek meg az OIT működésével kapcsolatos írások, interjúk, alkalmasint jogos kritikák és kifogásolható hangnemű minősítgetések. Ezeken túlvagyunk. Ami helyénvaló volt, azt meg kell fogadni, ami méltatlan volt, el kell felejteni. Új fejezetet kell itt is nyitni, s ez nem lesz egyszerű. Nem lesz egyszerű azért, mert nem kifelé, egyes „gondolkodóknak” kell megfelelni, hanem a közérdeknek, ami így megfogalmazva általános, de ennek kifejtésére itt nincs hely. Továbbá a jelenlegi gazdasági helyzet és a megszorítások évadja nem sok jót ígér a feltételek megteremtésére. Mégsem lehet feladni, hisz a remény hal meg utoljára, mint mondani szokás.
Az OIT összetételénél rendszeresen felvetődött a megyei bírósági elnökök túlsúlya, amin változtatni kell a területi elv és a bírósági szervezeti szintek képviselete felé. Kérdés, hogy a jelenleg megállapított kilenc bírói létszámmal miként valósítható meg. Ugyanis az OIT elnökének előterjesztése után bármelyik küldött javasolhat további jelöltet, s ha listára veszik, máris felborulhat az eredeti terv. Miként ez idáig minden alkalommal történt.
Mennyi felső vezető legyen, „akik magukat igazgatják” a testületben, meg lehet fontolni. A „magukat igazgatják” megállapítással most nem kívánok foglalkozni, hisz nemegyszer elmondtam ezzel kapcsolatos véleményem. De azért azt itt meg kell jegyeznem: a jelenlegi szabályozás szerint az OIT tagja nem a régió érdekérvényesítője, és nem az elnöki karé. Akik bent voltunk a testületben, tudjuk. Megfontolandó, hogy a feladathoz milyen személyi feltételek kellenek. Nevezetesen, a testületbe többségében a rendszert átlátó, igazgatási tapasztalatokkal rendelkezők ajánlatosak. Nem vitatom azt sem, hogy akinek nincs igazgatási tapasztalata, idővel megszerezheti. Továbbá jó lenne, ha érvényesülne a rotáció elve, ami a megújuláshoz szükséges.
S még egy körülmény. Alacsonyabb beosztású bíró megválasztása esetén bizonyos értelemben elöljárója lesz elnökének, ami az adott helyen új helyzetet teremt. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akartam mondani, hogy a testületnek csak felső vezetőkből kellene állni. A legjobb szándék mellett is még számos kérdés fogalmazódhat meg.
A megalakuló tanácsra nehéz feladatok várnak, többek közt, amiben egy tapodtat se sikerült előre- jutni a leköszönőnek, a bírói jövedelmek, életpálya, nyugdíj kérdésében. Nem lehet elégszer utalni erre a méltatlan állapotra. S ennek a helyzetnek a rendezése, tekintettel az érintettek létszámára, nem nemzetgazdasági, hanem politikai akarat kérdése. Amik mostanában kiderülnek, méltán háborítják fel a társadalmat. S nem kevesünket, a versenyszférának és a más területen dolgozók jövedelmi különbségeinek, akár teljesítménytől függetlenül magától értetődő elfogadtatása. Ugyan milyen meggyőző indokkal kereshet jóval többet egy vállalati igazgató vagy pénzügyi funkcionárius, mint egy bíró, aki emberi sorsokat határoz meg, nemegyszer életfogytiglan?
Azt valahogy csak tudomásul vettük, hogy valaki jó időben alkalmas helyen lévén privatizált, és évente ötvenmilliónál is nagyobb osztalékot tesz zsebre. Keserűen, de tudomásul vesszük. De azt, hogy állami vállalat vezetőinek vagy bankárnak több millió forint havi fizetése van, és erre még rájön jelentős prémium, nem beszélve a csillagászati összegű végkielégítésekről, magunkhoz viszonyítva; nehezen emészthető a nagyságrendi különbség. 2003-ban volt a sokat emlegetett béremelésünk, ami elolvadt már annak az évnek végére. A Magyar Bírói Egyesület szerint is azóta az infláció 24,5 százalékot tett ki, a bírói alapbérek mindössze 10,05 százalékkal emelkedtek. Tehát a bírói bérek 14,45 százalékkal maradtak le az inflációtól. A bevezetett új adókat is számítva a bírók reáljövedelme húsz százalékkal csökkent. És a bíráknak nem lehet mellékállásuk, jövedelmük – irodalmi, művészeti, sport és oktatáson kívül, ami ugyan csak egyeseknek és soványka lehetőség –, amivel kiegészíthetnék egyre csökkenő reálbérüket.
A nyugdíjhelyzet ennél is méltatlanabb. A most nyugdíjba menők hozzávetőlegesen havi jövedelmük 36 százalékát kapják, de a korábban megállapított nyugdíjak – s minél korábban állapították meg, annál silányabb – a havi jövedelem 28 százaléka körül vannak. Ez példátlan nem csak Európában, és hiába volt minden próbálkozás, mindig lesöpörték az asztalról különböző sztereotip, alkalmasint demagóg szövegekkel. Pedig hozzávetőlegesen mindössze ötszáz nyugdíjas bíró él, s ők is megérdemelnék a figyelmet. Továbbá, hasonló számú még a nyugdíj mellett munkálkodó. Azért dolgoznak meghatározó többségükben hetvenéves korukig, mert nyugdíjasan komoly megélhetési gondokkal kell küszködniük, nem lévén felhalmozott tartalékuk.
Továbbá és nem másodlagosan: a következő évre megállapított fejezeti költségvetésünk 2,5 milliárd forinttal kevesebb, mint amennyi a zavartalan működéshez szükséges. Ez hozzávetőlegesen egy közepes nagyságú megye, mint például Somogy, egész évi költségvetése. Ebből következik, hogy jövő év szeptembere körül a bíróságok fizetésképtelenné válnak. Különböző kritikák fogalmazódnak meg az ítélkezéssel kapcsolatosan, jogosak és alaptalanok. Bizonyára nem csak Magyarországon. Mint minden foglalkozási ágban, itt is vannak alkalmatlanok, ez elkerülhetetlen. Voltak idők, amikor akut bíróhiánnyal küszködtünk, örültünk, ha jelentkezett valaki. Aztán menetközben derült ki, hogy másutt lenne a helye. Miként előfordul olyan is, hogy valaki a szakmai előéletét szép reménnyel a bíróságon tölti, ám kinevezése után, mikor önállón kell helytállania, akkor derül ki alkalmatlansága. Márpedig a bírót alkalmatlanság címen eltávolítani a jelenlegi szabályozás és gyakorlat szerint példa nélküli.
Aki fiatalemberként kezdett el ítélkezni, és
30-40 évet töltött el idegfeszültségben, s minden olyan körülményt megélve, ami ezzel a foglalkozással jár, nincs azon mit csodálkozni, hogy teljesítőképessége csökken, elfárad, akár közben beteg is lehet. De ha nem akarja, hogy életszínvonala jelentősen csökkenjen, dolgoznia kell, ameddig a törvény engedi. Nem véletlen, hogy például Ausztriában 65 év a nyugdíjkorhatár, s nem elhatározás kérdése, hogy távozik-e az illető. De a kézhez kapott havi fizetésével egyező a nyugdíja.
A jogásztúlképzéssel az utánpótlási helyzet megváltozott. Szakvizsgával, kiválóan képzett és bírósági gyakorlattal, idegennyelv-tudással rendelkező titkárok éveket várnak, amire bírói kinevezést kaphatnak. Akkor még említést se tettem az igazságszolgáltatás más területén bizonyított kollégáknak a bírói karba bekerülési lehetőségéről.
Az újonnan megalakuló tanácsnak sok sikert kívánok. De legyen az bármilyen összetételű is, a helyzeten a legjobb szándéka ellenére sem tud változtatni, miként mi sem tudtunk, ha a politikusok, a törvényhozók változatlanul érzéketlenek lesznek a harmadik hatalmi ág iránt. Tarthatatlan, hogy újabb és újabb feladatokat írjanak elő előkészítetlenül és forrás nélkül. Sorolhatnám, de elég, ha csak az önálló képviselői indítványra, a bírósági szakmával egyeztetés nélküli, szinte végrehajthatatlan, távolságtartási törvényre utalok.
A politikus mindent a pártja foncsorozott szemüvegén keresztül lát, tisztelet a kivételnek, az pedig szabályerősítő. A jogkereső polgár érdekérvényesíthetőségén keresztül. Ha valakinek sérelme, vitája van, végül a bíróságot keresi, miként a társadalomellenes cselekmények megbüntetését is tőle várja. Jogállamban így van rendjén. Az államnak viszont kötelessége megteremteni a feltételeket, hogy a bíróságok az elvárásoknak megfelelően működhessenek. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács önmagában erre kevés.
Felvetődik, ki viseli ezért a politikai felelősséget, vagy elég, ha a kormányzat előkelő idegenként szemléli a helyzetet a harmadik hatalmi ág függetlenségére hivatkozva. Persze nem lehet vitás, hogy felelősséget csak mellérendelt jogosítványokkal együtt lehet elvárni. Ez is a jövendő egyik megoldandó kérdése.
Az említett sarut harminchét éve viselem. Újonnan kicsit törte a lábam, aztán bejáródott, néha ki is fényesedett. Az idő múlásával az enyém is megkopott. Nem vágyom újra. De nem bánnám, ha egy kényelmes otthoni papucsra még futná.

A szerző megyei bírósági elnök