Két reggel

A jin fortélyai
Könnyű, finom keretű olvasószemüvegemet belecsúsztattam a bermudanadrágom bal zsebébe, félmeztelenül bóklászva a lehúzott redőnyű lakásban a meleg kora őszi légben. Nekiülvén az írásnak, nyúlok a zsebembe a szemüvegért. Gyengéden húzom kifelé e nyárutói álmatagságban: félúton megreked, mintha láthatatlan erő nyűgözné le. Kifordítom a zsebet: cérnaszál tekeredett háromszorosan az egymásra hajtott szemüvegszárakra, a bélés elvarratlan cérnája. Hogyan s mint történt ez meg háromszor, egy szűk zsebben, e harminc perc lődörgése alatt?
Pénelopé műve, ősi női praktika, a jin fortélyos ereje. Három szál cérna, a kezem erejével szemben. Ők győznek.
Pénelopé győz: türelmesen letekerem a cérnaköteléket. Megszabadultam, de oly módon, ahogy Pénelopé akarta. Persze feltámadhatott volna bennem a jang türelmetlenül célratörő impulzusa is egy olló segítségével. De ma, ezen a csöndes szombat reggelen nem.
Cérnák, fonalak, csomók, fonatok, szövedékek: a jin bámulatos, egyszerűnek tűnő eszköztára. A csomó olyan, mint megtestesült gondolat. A kéz ősi tapasztalata, zseniális ötletei a maguk csupasz, vonalas, grafikus szemléletességében. Egy világ, amelyet jang nem tud kiismerni: lelassítja, felbosszantja. Jin azt mondja, figyelj rám, és fogadj el, oldjad meg a titkomat. Ihlettel, türelemmel vagy fortéllyal. Ne ollóval vagy késsel.
A piacon a savanyúságos pultnál azt mondja a bájos szőke fiatalaszszony: „A fokhagymásra majd két csomót kötök.” Arra a zacskóra, amelyikbe a fokhagymával érlelt kovászos uborkát mérte. Ilyen egyszerű neki az egész. Két csomót erre, a hagyományosra pedig csak egyet.
Észrevétlen szerelmes csomók (a férfielem számára észrevétlenek) fonalakon, sáson, rafián.
A jin és a jang, a Női és a Férfi, mind a kettő mindnyájunkban, nőkben és férfiakban.
Ezt a világot a halászok, a matrózok is ismerik. Fortélyos csomók, ördöglakatok köteleken és hálókon.
Csodálom a nőket, akik csomókkal, fonásokkal, kötött-szövött anyagokkal bélelik ki világunkat. A len, a rafia, a nád, a kender, a gyapjúszövet, a szövések és fonatok szépségével.
Szóló hang
Nyári hajnal Tihanyban. Egy sárgarigó trillázik a fügefán: „Fütyül a rigó!” – így magyarázták a szavait gyermekkorunkban, s lehet így is érteni. A háttérben sok távolibb madárhang. Harkály kopácsol.
Judit lányom szobájának közepén ülök egy fonott barna karosszékben, hallgatom ezt a világot, és bámulok ki a szobából a kitárt ablakokon át. Nem kötöm a pillantásomat semmihez, de mindent látok.
Az ezüst víztükör balról a fenyőágak, tölgyágak mögül is fényt sugároz, amely szórtságában gyengéd: erős, de még nem vakító. Gyengébb, aranyos, súrló fény jobbra az ágakon: a frissen kelt nap fénye Akarattya felől. Zamárdi partján nyárfa- és jegenyesorok lombozata dereng fürtösen, zöldesszürkén a pára mögött – mintha súlyos, vastag, távoli függönysor volna. Szemben a zamárdi rockszínpadon zeneakkordok moccannak, rezzennek hajnali félálomban. Szinte elfogynak, mire átérnek ide a víz felett.
Elkezdeni egy mondatot, szavak sorát mondani ki, mely kiszakad e sokhangú jelenlétből, mit jelent?
Mintha, fülének emlékezetében a modern világ kaotikus erőivel és hangjaival, a természet gazdag zsongásában valaki hegedűn indítana el egy hangsort. Nem rutinakkordokat, hanem sosemvolt, csupasz dallamot.
Van-e nagyobb metamorfózis, érthetetlenebb átalakulás, csoda, mint amikor a disszonáns – vagyis felfoghatatlan rendű – hangzavar és a természet szinkróniája valakiben egy hegedűdallamként szólal meg? Ez lesz a pillanat eredője benne. Úgy, hogy mindez egyszerre van ott ebben a szinte absztrakt hangsorban – mégis oly érzékien, a húrok és a doboz együtt rezgésében.
Talán így születtek Bartók hegedűszólói, Kodály csellószonátája. Ilyen hajnalon. Egyetlen hangsor, mondatsor indul el egy kis szobából, a gyanútlan világ summázata. Ez utóbbiból lett, de egészen más. Egészen más, de róla is szól. Szólószonáta, vers. Művészet. A semmiből, furcsán, pontosan, árván. Makacsul, nélkülözhetetlenül.