Mi a magyar?

Megindultak tehát a hidászok, a csolnakázó egylet tagjai, a vidékről és a fővárosból érkezett mentők, közöttük országos képviselők is, de a víz rohamánál fogva alig haladhattak, sőt a mentők is sok alkalommal válságos helyzetbe jutottak. A legedzettebb karok daczára is a kisebb járműveket a víz úgy forgatta, mint a motollát.
Az útak mindenfelé el voltak zárva az épületroncsoktól, tetőktől, pallójáróktól, bútoroktól, amelyek közé állat-hullák (lovak, tehenek, kutyák) voltak beszorulva. Mindezeket előbb eltakarítani kelle, hogy a távol eső helyekre lehessen jutni, ahonnan kiáltások és vészlövések hangzottak.
Mindenfelé megdöbbentő rémes jelenetek tárultak elő. Egy helyen a vízen úszó koporsóra akadtak, amelyben benne feküdt a temetetlen halott. Máshol egy vízbe fúlt nőt halásztak ki, meredt karjai közt két kis gyermeket tartva. Majd egy bölcsőre akadtak síró babával, de a teknyőszerű bölcsőbe a víz még be nem hatolt.
A sok bennszorult vagy tetőre menekült kétségbeesett könyörgései közül alig tudták, hogy melyikét teljesítsék előbb. Minden ponton válságosnak tetszett a helyzet, s volt reá eset, hogy amidőn a mentők hosszas küzdelem után a czélhoz jutottak és a könyörgőket immár kiszabadítani készültek, az épület abban a pillanatban omlott össze, maga alá temetvén a szerencsétleneket. Más esetben pedig alig hogy kimenekültek a szerencsétlenek, szemük láttára omlott össze a ház, amelybe beszorulva voltak. Némely esetben a kiszabadítást az ablakok vasrácsai lehetetlenítették.
A mentők járművei, amidőn már az elsülyedésig megteltek, hasztalan volt minden esengés. A következő fordulóval azonban hiába keresték az ott maradt jajveszéklőket, nem volt már ott senki, s az épület is eltűnt.
Később, időtakarítás okából a menekülőket nem a Tisza-partra, hanem a várbástyákra vezető feljáróhoz vagy más biztosnak látszó épülethez szállították.
Délben megérkezett az egyéves önkénytes ifjúság is, és egész nap szakadatlanul folyt a munka, s a derék mentők, akiket felsorolni majdnem lehetetlen, százakra rúgó haláljelöltet szabadítottak meg. Csak ekkor látszott, hogy a menekültek óriási tömege daczára is, életüket koczkáztatva mily sokan maradtak otthon.
A gőzhajózási ügynökség előtt szívszaggató jelenetek folytak. Egyesek sírva, kéztördelve könyörögtek csolnakért, hogy övéiket megmenthessék. A könyörgők kérései azonban nem minden esetben teljesülhettek. Sokan a biztos és szilárd épületekről is azt hirdették, hogy omladozóban vannak, s az ellenkező tapasztalatoknál fogva az egyesek kéréseit mindig egy bizonyos tartózkodással fogadták, már annálfogva is, mert a mentők mindenfelé jártak-keltek, s ahol veszélyt tapasztaltak, ott útasítás nélkül is minden lehetőt elkövettek.
(Reizner János: Szeged története, 1899–1900)