Szerzetesek és csillagjósok

A kereszténység hivatalosan soha nem fogadta el a csillagjóslást, mint ahogyan Mózes törvényei is elutasították. A Második törvénykönyv (Deuteronomium, Mózes ötödik könyve) az ígéret földjének elfoglalása előtt tiltja meg a népnek a különféle okkult tudományok elsajátítását: „Ha bevonulsz arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked, ne tanuld el az ottani népektől az utálatos dolgokat. Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy tűzön menjen át, aki jövendőmondásra, varázslásra, csillagjóslásra vagy boszorkányságra adja magát, aki bűbájosságot űz, szellemet vagy lelket kérdez, aki halottat idéz.” Ennek ellenére a zsidók igen régi kabbalisztikus hagyománya foglalkozott a jövendő csillagokból történő kifürkészésével. A Zóhárban olvasható megállapítás, amely szerint minden, ami idelent történik, olyan, mintha odafent történne, voltaképpen fordított asztrológia, és nagyon érdekes lenne, ha valaki ezt próbálná követni. Persze egyetlen csillagjós sem kísérelt meg az emberek sorsából következtetni lehetséges csillagászati együttállásokra, hanem éppen fordítva: égi jelenségek földi életünkre gyakorolt hatását keresték és keresik sokan ma is. Így aztán nem is különösebben meglepő, hogy például a mai magyar asztrológusok névsorát böngészve egy sereg magát asztrológus-pszichológusnak nevező embert találunk, viszont egyetlen asztrológus-csillagászt sem.
Ugyanis sokak számára lényegesen érdekesebb az ember, konkrétan a személy jövőjének titka, vagyis a saját jövőnk. A csillagjóslás determinizmusa azonban végső soron ellentétes a zsidóság és a kereszténység morális felfogásával, ezért már a második kánonhoz tartozó Sirák fia könyvében is olvasható az intés: „amit előírtak neked, azzal törődj, ami el van rejtve, azzal ne bajlódj”. Mintha csak Horatius Leuconoéhoz intézett sorait olvasnánk: „Nem kell kérdened azt, tudni tilos, hogy neked és nekem / mily sorsot hoz az ég, Leuconoe, és Babylonia / szám-titkát se kutasd” (Bede Anna fordítása).
A tiltás azonban nemigen befolyásolta a jövőt szenvedélyesen kifürkészni igyekvőket, jóllehet a középkor elején a legyőzhetetlen napisten – Sol Invictus – tiszteletével együtt Európából némiképp visszaszorult az asztrológia művelése is. Mindez azonban nem volt zökkenőmentes: Tertullianus például többször is hivatkozott rá, hogy csak Krisztus megjelenéséig engedte Isten a csillagjóslást – például a napkeleti bölcseknek, akik, mint Máté evangéliumának elején olvasható (Mt. 2., 1–3.), Jézusnak, a zsidók újszülött királyának csillagát látták napkeleten, és azért indultak útra, hogy hódoljanak előtte. A megtestesülés után azonban már csak Krisztus van, a pogány babonák és praktikák elvetendők. Szent Ágoston sokkal megengedőbb volt világfelfogásában, vagyis úgy gondolta, hogy bár a csillagok valamelyest valóban befolyásolják az emberi életet, ám a szabad akarat révén, Isten kegyelmével e hatáson úrrá lehet lenni. A Vallomások negyedik könyvében meg is vallja, hogy megtérése előtt „matematikusnak nevezett szélhámosokhoz” fordult tanácsért, pedig az asztrológusok az üdvösségnek készülnek kegyelemdöfést adni. Amikor azt mondják: „az égből jő cselekedeteink elkerülhetetlen oka”, vagy „Venus vagy Saturnus vagy Mars tette ezt vagy azt így”, az annyit tesz, az ember vétek nélkül való, vádolni csak az égboltnak és a csillagoknak teremtőjét kell. És ki más ez – kiált föl Ágoston –, ha nem a mi Istenünk, édességünk és az igazság forrása, aki kinek-kinek megfizet cselekedetei szerint.
Az asztrológia ismételt európai megjelenése és elterjedése Bizáncon, illetve Spanyolországon keresztül történt, és nem csupán a korábbi antik elméletek jutottak vissza arab és zsidó közvetítéssel a kontinensre, hanem olyan titkos keleti, egyiptomi és kaldeus ismeretekkel is bővült a csillagfejtés „tudománya”, amelyek az ókorban nemigen voltak ismeretesek. A filozófiával foglalkozó León például, akit állítólag a Thesszaloniké környékén tapasztalt torz születések és a járványok foglalkoztattak, konstantinápolyi professzor lett Theophülosz császár utasítására.
Bár később a bizánci asztrológia hanyatlásnak indult, a XIV. századtól ismét jelentősen megerősödött, majd az egyre erősebb arab hatás révén annak ellenére hódított, hogy Ibn Szína (Avicenna) és a zsidó Majmonidész egyaránt elítélte. A skolasztika általában támadta, de egyes skolasztikusok elfogadták és felhasználták a csillagjóslás tudományát: Nagy Szent Albertnak tulajdonították például Philippus cancellarius Speculum astronomicum (1277) című művét, amely a szentre való hivatkozással, ha nem is akadálytalanul, de azért elég könnyen terjedhetett. Tanítványa, Szent Tamás viszont – Ágostonhoz hasonlóan – úgy vélekedett, hogy a csillagok legföljebb hajlamossá tehetik az embert bizonyos tettek végrehajtására, de nem kényszeríthetik rá.
Tovább erősítették az asztrológiai ismeretek vagy praktikák Európába jutását a keresztes háborúk, majd Bizánc eleste, a reneszánsz idején pedig már annyira átitatta a keresztény kontinens gondolkodásmódját a csillaghit, hogy II. Gyula pápa asztrológusokat alkalmazott koronázása napjának kiszámítására, X. Pál pedig a pápai Sapienzia egyetem profeszszorai közé is fölvetetett asztrológiaprofesszort.
Az asztrológia X. századi művelője volt Alchabitius, vagyis Al-Kabíszi, középkori kéziratokon szereplő másik nevén Abdilaziz perzsa tudós, akinek Al-Mudhal ilá siná’at ahkám an-nugüm című munkája Johannes Hispalensis, vagyis Sevillai János Libellus isagogicus című fordításában a legelterjedtebb lett a középkori Európában. E könyv 1500 előtti kiadásaiból Magyarországon is őriznek példányokat. Erhard Ratdolt velencei könyvnyomtató 1482-es és 1485-ös kiadásaiból hat ismert példány van.
Ratdolt Augsburgban született, de meglehetősen fiatalon, tizenöt évesen Velencébe került, ahol eleinte honfitársaival, Peter Lösleinnal és Bernhard Malerrel dolgozott, később azonban önálló műhelyt nyitott, majd 1486-ban visszatért Augsburgba. Velencében valósággal magába szívta az itáliai reneszánsz művészetet, és sikeresen jelenítette meg könyveiben is: lapszéldíszekkel, kétszín-nyomással kísérletezett; elterjesztette az itáliai kerekded rotunda betűtípust. Liturgikus műveken és klasszikus görög, latin szerzők munkáin kívül több asztrológiai könyvet is megjelentetett; Alchabitiuson kívül Johannes Angeli Astrolabiumát, a Tabulae astronomicae-t, Albumasar Flores astrologiae című művét, illetve asztrológiai bevezetését. Valóságos asztrológiaspecialista lett.
A csillagjóslás hite átitatta az európai és vele együtt a hazai humanista mentalitást, a királyi udvartól nagy reneszánsz főpapjainkig szinte mindenki elfogadta az asztrológusok jóslatait. Arra vonatkozóan azonban nemigen van adat, hogy mennyire befolyásolta az asztrológia a késő középkori alsó papság gondolkodásmódját vagy akár a szerzetesekét. A kolduló rendek amúgy is meglehetősen ellentmondásosan viszonyultak a reneszánsz pompához és az antik pogányság elemeit felélesztő humanizmushoz: egyszerre támadták tartalmát és integrálták formáját írásaikban.
Leginkább a fennmaradt középkori kolduló rendi könyvtárak vagy legalább könyvjegyzékek segítségével lehetne válaszolni a kérdésre. Ilyen szempontból sajnos egyáltalán nem állunk valami jól; ám legrégebbi, megszakítás nélkül működő, középkori eredetű könyvtárunk, a gyöngyösi ferences bibliotéka valamelyes támpontot nyújt a kérdés megítéléséhez. Itt ugyanis őriznek egy kolligátumot, amely Alchabitius Libellus isagogicusát, Johannes Angeli Astrolabiumát és Johannes de Sacro Busto Spaerae Mundiját tartalmazza. Szép és meglehetősen ritka asztrológiai gyűjtemény, és a bejegyzések szerint rendkívül sokat forgatták is.
A kérdés csak az, hogy kicsoda. Legalább négyféle kézírás különíthető el a lapok szélén. Ezek alapján pedig úgy látszik, hogy nem a gyöngyösi barátok érdeklődtek a csillagjóslás iránt, hozzájuk csak a XVII. század végén került a kötet, és a possessori bejegyzésen kívül ennél későbbi marginália nem is található a kötetben. A szennylapon olvasható elmosódott adóslistát például, amely Kővári Lőrinc, Návay Gergely és Raghy László tartozását örökítette meg, biztosan nem ferencesek készítették. Nem ők állították össze a XVI. század eleji, míniummal írt mutatót, és nem ők írták ki a lapszélre a három könyv fontosnak tartott sorait. Megőrizték, de nem használták az asztrológusok titkos tudományát tartalmazó népszerű reneszánsz kötetet.