Szökevény

Elgondolkoztató, hogy majd az egész európai filmszakma ontja a petíciókat Roman Polanski filmrendező kiszabadításáért, miközben Amerikában nem értik a nagy felhördülést: a bűn az bűn, még ha három évtizeddel ezelőtt követték is el. Vagy Európában másféle törvény vonatkozik a nagy tudósokra, kiváló művészekre, vezető értelmiségiekre? – teszik fel óvatosan a kérdést az óceán túlpartján.

Lent és fent
Volt része olyan szenvedésekben, amelyek csak keveseket érnek el, és volt része olyan gazdagságban, olyan sikerekben, amilyeneket szintén csak néhányan mondhatnak magukénak. Roman Polanski – Raymond Roman Liebling néven – Párizsban született 1933 augusztusában. Apja Franciaországban dolgozott lengyel zsidó festőművészként, a család gondját az orosz katolikus-zsidó édesanyja viselte. A szülők két évvel a második világháború kitörése előtt hazaköltöztek Lengyelországba. Amikor a német csapatok megszállták Lengyelországot, a hatéves Roman a krakkói gettóban élte mindennapjait. Anyját elvitték Auschwitzba, ahol meg is halt, apját Mauthausenbe deportálták, ő túlélte a borzalmakat. Roman megszökött a gettóból, és gyermekként a környékbeli parasztoknál rejtőzött el.
A világháború után felvették a szépművészeti iskola rajz szakára, közben autodidakta színészként már jelentős darabokban játszott. 1953-ban kezdte el a lódzi filmfőiskolát, azóta is barátság fűzi egy másik lengyel filmrendezőhöz, Andrzej Wajdához. Az 1962-ben forgatott első egész estés Kés a vízben című filmje sem hazájában, sem a szocialista blokkban nem aratott sikert, viszont a Nyugat felkapta. Roman Polanski előtt megnyílt az út nyugatra.
A Hollywoodban 1968-ban kétmillió dollárból készített Rosemary gyermeke csak az amerikai forgalmazásból 16 milliót hozott. Polanski a filmvilág ünnepelt fiatal sztárja lett. Az év januárjában házasságot kötött Sharon Tate amerikai színésznővel. A nevesincs lengyel filmrendező hat év alatt jutott a csúcsra, Hollywoodban mindenki őt akarta.
Aztán bekövetkezett a tragédia. Miközben Polanski Londonban forgatott, amerikai otthonában a satanista Manson Család nevű szekta tagjai állati kegyetlenséggel lemészárolták feleségét és vendégeit, mert azt hitték, hogy ők voltak azok, akik nem adták ki gurujuk lemezpróbálkozását. Édesanyja után ilyen körülmények között elveszíteni nyolcadik hónapban lévő várandós feleségét – nem mindennapi megpróbáltatás.
Aztán szakmailag újra magára talált, 1975-ben készítette el a Kínai negyedet Jack Nicholsonnal és Faye Dunawayjel, amely óriási sikert aratott. Visszatért oda, ahol hat éve volt. Ám a jobb szakasz után megint következnek a sötétség bugyrai: egy meg nem gondolt tett az egész karrierjét veszélyeztette, ez az 1977-es liliomtiprás. Amerikából való menekülése után Polanski készítette például a világsikerű Tess című filmet, de igencsak feledhető mozikat is. A 2002–2003-ban díjesővel jutalmazott A zongorista az egyik legjobb műve, sajnálatos, hogy a legjobb rendezőnek járó Oscar átadásán – érthető okokból – nem volt jelen.

Roman Polanskit utolérte a múltja. A világhírű lengyel–francia állampolgárságú filmrendező egy svájci börtönben várja, hogy kiadják-e az Egyesült Államoknak, amely kiskorúval folytatott szexuális kapcsolattal vádolja. A 76 éves világpolgár Polanski több mint harminc éve úgy él, hogy tudja, nem számolt el az akkor elkövetett tettével.
Svájcban a múlt szombaton váratlanul őrizetbe vették a rendezőt, amikor a zürichi filmfesztiválra sietett volna, hogy életműdíjat vegyen át. Az alpesi országnak van kiadatási szerződése Amerikával, Franciaországnak viszont, ahol él, nincs. Az európai filmszakma, neves rendezők, színészek, producerek egy hete követelik a filmes szabadon bocsátását.
Hollywood viszont többnyire hallgat. De mindenesetre óvatosabb az európai kollégáknál. Az amerikaiak hozzáállását az határozza meg, hogy ők hisznek az igazságszolgáltatásban. Egy olyan országban, ahol a precedens az alapja a jogrendszernek, az egész felépítményt veszélyeztetné, ha a bíróság nem foglalkozna egy vádemelésig eljutott üggyel. Legyen a gyanúsított akár egyike a társadalom legkiemelkedőbb tagjainak, büntethetősége ügyében a bíróságnak kell kimondania az ítéletet. 1978-ban Roman Polanski úgy döntött, hogy inkább Európába szökik, mint hogy vállalja az előtte álló pert. Az akkori bíró kétségtelenül becsapta, amikor vádalkut kötött vele. Polanski ekkor óvadék ellenében szabadlábon várt a tárgyalásra, tehát szökevénynek számít. Ezen a nyáron az ügyével jelenleg foglalkozó bíró közölte, ha megjelenik előtte, akkor ejti a szökési vádat.
A Los Angeles Times napilap felmérése szerint politikai hovatartozástól függetlenül az amerikaiak többsége támogatja, hogy az igazságszolgáltatás nem ereszti el ezt az ügyet. A The Washington Post vezércikkírója megütközését fejezte ki, hogy a francia kulturális elit egy része gondolkozás nélkül Polanski mellé állt. Eugene Robinson szerint persze ez nem meglepő, hiszen kulturális miniszterük az a bevallottan homoszexuális Frédéric Mitterrand, aki pár évvel ezelőtt megjelent könyvében maga számol be „Thaiföldön fiúkkal töltött estéiről”. Egyébként a Los Angeles Times sincs valami jó véleménnyel a francia kulturális tárca vezetőjéről, akit csak „a kozmopolitizmus európai karikatúrájának” nevez. Mint láthatjuk, elég egy kis követ dobni a tóba, hogy megállíthatatlan hullámzást keltsünk.
„Egy felnőtt ember előbb bekábítószerezik, majd megerőszakol egy 13 éves lányt. Ez minden erkölcs szerint bűn. Talán egy kicsit rosszabbat érdemel, mint 30 évnyi arany száműzetést – állapította meg cikkében Robinson. – Polanski, briliáns művész vagy sem, 1978 óta az amerikai igazságszolgáltatás elől menekül. Mivel a szökést választotta, ehhez hozzátartozik az is, hogy egy nap elkaphatják.”
De vajon meddig kell még fizetnie az önkéntes száműzetésben élő Polanskinak harminckét évvel ezelőtt elkövetett – általa is bevallott – bűnéért? – teszik fel a kérdést az európai művészberkekben. Kaliforniában – és Svájcban – a gyermekekkel folytatott szexuális kapcsolat nem évül el, és az ügy elbírálásakor sem lehet enyhítő körülményként figyelembe venni az eltelt idő hosszát. Tehát mintha tegnap történt volna a kiskorúval folytatott szexuális viszony.
Csakhogy az áldozat a tett elkövetésének huszadik évfordulóján, 1997-ben és azóta is számtalanszor nyilvánosan kifejtette, hogy megbocsát Roman Polanskinak, és az egész ügyet – egyszer és mindenkorra – lezárná. Elege van a médiacirkuszból: időről időre előveszik a históriát, és őt megalázzák – jelentette ki Samantha Geimer. Az idén a kaliforniai bírósághoz fordult ilyen szellemű beadványával a ma 45 éves, háromgyermekes asszony, ám kérelmét elutasították. Ugyanis ez olyan súlyos esetnek számít, hogy a bíróságnak akkor is le kell bonyolítania a pert a társadalom védelme érdekében, ha az áldozat visszavonja a vádat.
A lengyel és orosz szülőktől született, 1976 óta francia állampolgársággal is rendelkező Polanskiért összefogott a két ország diplomáciai és kulturális életének színe-java. Kevéssé érthető módon a két külügyminiszter levelet írt amerikai kollégájának, amelyben az Egyesült Államok elnökétől kegyelmet kérnek az eltévelyedett művésznek. De kegyelmet csak akkor lehet gyakorolni, ha megszületik az ítélet. Ám pont ez elől szökött meg 1978-ban Polanski. Másrészt az amerikai központi kormányzat sokkal kevésbé szólhat bele egy adott állam igazságszolgáltatásába, mint azt Európában hinnénk. Sőt az európai diplomáciai vezetők kérése azt a benyomást kelti, mintha az öreg kontinensen a végrehajtó hatalom valamiféle nyomást gyakorolhatna, hatással bírna az igazságszolgáltatásra.
Mint azt tudni lehetett, az őrizetbe vétellel Svájc hatalmas kulturális és jogi botrányt rántott a nyakába. Az alpesi ország sajtója is olyan pofonról ír, amelynek nyomait hosszú ideig gyógyítgathatja Svájc. A Le Temps és a Le Matin napilapok arról cikkeznek, hogy vajon miért vállalta magára ezt a perpatvart a békéjéről ismert ország. A válasz nyilvánvaló: az adóparadicsomok listájáról való lekerülés érdekében olyannyira el van kötelezve az amerikaiaknak, hogy még ezt a szívességet is megtette.
Hiszen Zürich mellett, Gstaadban van Roman Polanski nyaralója, évek óta számtalanszor elfoghatták volna, ha akarják. Ám most szeptember 24-én konkrét kiadatási kérelem érkezett Bernnek Los Angelesből, megjelölve azt az időpontot, amikor Roman Polanski Zürichben tartózkodik. „Nem volt mit tennünk, a kérést teljesíteni kellett” – védekezett a svájci igazságügy-miniszter asszony.
Pedig dehogynem! A filmrendező többször tervezett már olyan utakat, amelyek során Amerikával kiadatási egyezményt kötött országokat keresett volna fel, de ha fennállt letartóztatásának veszélye, akkor előzékenyen tudatták vele, hogy nem ildomos a látogatása. Ez tehát most rendőri csapda volt, amelybe a filmrendező belesétált. Svájc pedig a nemzetközi kulturális élet jeles képviselői előtt jó ideig mosakodhat, míg visszaszerzi semleges hírnevét.
Egyébiránt valószínűleg óriási ügyvédi hiba állhat Polanski letartóztatásának a hátterében, amelyről a Libération francia napilap Los Angeles-i tudósítója számolt be. A rendező amerikai ügyvédjei a következőkre hivatkoztak egy beadványukban: a Los Angeles-i ügyésznek az az érdeke, hogy fenntartsa a látszatot, Polanski elfoghatatlan. Ugyanis így megmenekül az elődjei hibáira vonatkozó kényes kérdésektől. Steve Cooleyt 2000-ben pont azért választották meg, mert elismerte és megpróbálta kijavítani az ügyészség tehetetlenkedéseit. Azóta kétszer is közel járt Polanski elfogásához, előbb Kanadában, majd Izraelben, de kiderült az őrizetbe vételi szándék. Azért érdekes lett volna, ha a zsidó államhoz érkezik kérés, hogy adja ki az egyébként zsidó származású Polanskit, akinek legkiválóbb filmje, A zongorista, amely 2003-ban elnyerte a legjobb rendezés Oscar-díját, a varsói zsidó gettó borzalmait örökíti meg.
Augusztusban, amikor az ügyvédek ismét előhozakodtak „a kellemetlen szökevény” históriájukkal, Cooley vett egy Variety című magazint, és megnézte, hol „lép fel” legközelebb Roman Polanski. A lefülelésére igen alkalmasnak látszott a szeptemberi svájci kiruccanás.
Nagy az esélye annak, hogy Svájc a kiadatási folyamat végén, amely akár hosszú hónapokig eltarthat, végül hozzájárul Roman Polanski kiszolgáltatásához. A megszólaló amerikai büntetőperes ügyvédek szerint a filmrendezőnek nem kellene harcolnia a kiadatás ellen – mint látjuk, épp ezt teszi teljes erővel –, hanem önként vissza kellene térnie Kaliforniába. Nem kivárni azt az időpontot, amíg kezelhetetlen lesz a körülötte zajló, egyre növekvő felhajtás. Valószínűleg szabadlábon védekezhetne, és bíznia kellene a bíró ítéletében, aki már többször utalt az 1977-es ügyben elkövetett bírói tévedésekre és ügyészi hibákra. A filmjeiben mindig moralizáló művészre most élete egyik legfontosabb kérdésének eldöntése vár: vagy foggal-körömmel harcol kiadatása ellen, vagy hajlandó szembenézni múltjával.