A hetyei görögökről

Görögnek lenni! – mint valami régi hívás vagy jelszó; egy teljes élet infinitivusára emlékeztet a felszólítás, ráadásul nem is egy, hanem több magyar gondolkodó szájából. (Hogy Hölderlint, Nietzschét vagy Heideggert ne is említsem.) De tegyük rögtön hozzá, hiába aranybeszéd, szépen artikulált kérés, olykor esdeklés vagy parancs, a hívó szó sokszor magányosan és visszhangtalanul zúdul a semmibe.
Magányosan szólt ez a mondat, noha közben konzekvensen végiggondolt életeszmény- és életüzenet-szólama volt például az én falusi szomszédom tollából is. Az egyházashetyei poétát nyilván nem véletlenül, de a legnagyobb magyar görög költőnek szoktam én magam is másokkal együtt a legszívesebben nevezni.
Mert Berzsenyi Dániel volt az, aki egyáltalán nem véletlenül írt versben és levélben olyasmit, ami a tradícióértelmezés archaikus forrásaira utal. Hogy esténként ő a nyoszolyájába Plutarkhosszal fekszik és Platónnal kél. Hogy számára az örök szép Ideál (így, nagy I-vel) a görög volt – ami azért a legfontosabb eszme a világon, mert „a görögöknél minden játék volt, s az esztendőnek kétharmada vidám társalkodásnak, mulatságnak s örömnek ünnepe vala, s ezen játékbul folyt a legfőbb realitás – a szép görög lélek”. S amely egyben a „testi-lelki-isteni természetek harmóniájának jelképe” is. És a végső szentencia: ezt a görög „ideált úgy kell tekintenünk, mint az emberiség örök és legfőbb ideálját”. És ráadásul azt is állítja, hogy „a’ magyar egy Pindár” (Tánczok) – a magyar, mint a görög Pindarosz, a tüzes ihlet embere! Lelkes férfiú, az őszinte elszánás férfija, aki önmagának „csak maga szab törvényt, s’ lelkesedése határt”.
Vagy félreértett elvágyódás, például a klasszika-filológus Kerényi Károlynál, de még inkább Németh Lászlónál, aki szintén az elmélyült és aktuális görögségeszményt veti fel Görögök vagy a halott hagyomány című tanulmányában (1934) és Kerényihez írt levelében. (Barátságukból született a Sziget című folyóirat, amely ma is olvasható; hozzájuk méltó értelmezést ad Szántó F. István a Sziget-mozgalomról írt kötetében, valamint az egészen fiatal Békés Márton Németh László eszmerendszerét elemző, pazar, elmélyült és igen figyelemreméltó könyvében.) „Nem elégszel meg – írja Németh Kerényinek személyes észrevételeit a két háború között – a görögség ismertetésével, művek elfogadásával, ott akarsz görögjeiddel megrohamozni bennünket, ahol, ha győzöl, az egész szív a kezedbe esik. Nekem, aki fél órát sem szántam volna a görög nyelvre, ha nem egy egzisztenciális szorongásnak, szomjúságnak válik italává – ez a nagyobb követelés tulajdonképpen az egyetlen méltó követés.”
Miért ugrik ma az ember eszébe mindez? Mert ma egyes-egyedül „görög szív” kell és „követés” és „Pindár”? (Ó, igen!) Meg görög tradíció és életeszmény? (Igen.) Vagyis „görög” derű? (Igen.) Éppen ma, az „egzisztenciális szorongások” idején, egy önmagát elvesztett, sehol helyét nem lelő, apátiába süllyedt társadalom mélyvilágában? (Igen.) De folytatható-e ma valamiféle homályosan felsejlő „antik” tradíció?
Nem tudni, de azt igen, hogy félreértések nélkül kéne újraértelmezni a görög hagyomány metaforáját – „amúgy” nagyon tetszik az Idea. Aminthogy persze tetszik az idea tája is, az én örök pannon–görög tájam, az ő lelkével, amely a legelső magyar görögé is volt. Egyszerűen hordozza mindazt, ami fontos: az oldottságot, a lazultságot és a harmóniát, amely úgy esztétikus, mint valami sűrített vagy absztrakt görög táj. Orfikus, mondja róla Hamvas – ahol az ember az éneklő világban él, a kozmosz aoidoszban, és az elemekkel együtt énekel.
Ezért hát tetszik az is, hogy az én falumban a vidék mai elnéptelenedése, kiszolgáltatottsága és elhagyatottsága ellenére férfiak és nők kezdtek el szívet-lelket vidámító módon Berzsenyi-verseket énekelni. Egy kórus (ó, a görög hagyomány!), amely a nevét is a falu szülöttétől vette: a hetyei Berzsenyi dalkör. Ők a hetyei „görögök”. Népdalaik mellé elővették a Berzsenyi-verseket, vezetőjük, Süle Ferenc karnagy ifjúkori megzenésítéseit. És lemezre énekelték a legjobbakat, mint valami kozmikus harmóniákat a háborgó, de megnyugvó lélek idilljeiről.
A zeneszerző, nyugalmazott zeneiskolai igazgató ifjúkorában éppen Berzsenyit fedezte fel, az érzelmes-szerelmes poétát. Az Esthajnalhoz dalszerű, hangsúlyos, rímes verselésével szinte a népdalkör slágerdarabjává vált. Aztán az Egy leánykához lírai világa, amelyről olyasfélét jegyzett meg Németh László, hogy az egész irodalomban nincs még egy olyan költő, akinek szájában, „ha nőről beszél, a szó így fölragyogna és remegne”. S aztán a Búcsúzás emlékezése vagy A szerelemhez rejtelmes, antikizáló csillogása, amelynek Psyché-motívumaira Kerényi Károly figyelt fel. És az Életphilosophia elégikus számvetése, ahol a Berzsenyire oly jellemző önérzetes hangfekvés egyesül a felindulás elemi pátoszával. Szerepelnek a Berzsenyi dalkör lemezén komorabb, súlyosabb darabok is, így a Levéltöredék barátnémhoz emlékezetes sztoikus önarcképe:

Életem képe ez. – Már elestvéledtem,
Béborúlt az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája,
S bús melancholiám szomorgó nótája.

És legvégül, noha a korongon legelőször jelenik meg, a Fohászkodás látomásos istenes verse, amelyet egyik elemzője egyenesen Bach János-passiójának szimbolikájához mért; mert a nyelv felszáll, mint élő fohászkodás, majd lefelé zúdul, mint az irgalom áldása, és befed mindeneket…
Tetszik a zeneszerző fiatalkori Berzsenyi-képe, ahogyan magától értetődő természetességgel szólaltatja meg a pásztori múzsát – aki azóta is nekünk danol ezen a tájon. És tetszik az is, ahogy „az én falum” asszonyai és férfijai az ő felejthetetlen diftongusaikkal életet lehelnek az amúgy is zeneköltő után kiáltó poétai szövegekbe. Tetszik, hogy Magdus, Pityu, Kató néni és a többiek, hetyeiek és celliek, vagyis „Berzsenyi népe” a zeneszerző-karnagy intésére szinte ünnepi jókedvben és önfeledt művészi játékban nyomatékosítják a régi görög tendenciákat. S azért tetszik, mert megértették azt az eszményt, amelyről Berzsenyi emlékezetesen beszélt. Megértették, és úgy tekintik ők is, mint az emberiség örök ideálját.