Az emlékezet vége

Kötcsén az ötvenes évek közepén még „háztól temettek”. Az udvarokon felállított ravatalokon a nyitott koporsókban feketébe öltöztetett öregemberek feküdtek, összegombolt fehér ingben, nyakkendő nélkül. Kendőbe bugyolált, protézisüktől megszabadított, beesett arcú öregaszszonyok, összekulcsolt kezükben imakönyv vagy ősrégi Biblia.
Az ötvenes években a pénz is kevés volt, s a falusi boltokban a kenyér is sokszor ritkaságszámba ment, nemhogy a gyerekjáték. De mint ahogy megunt gyerekkori puhafa bábuimat is máról holnapra a sutba dobtam, ugyanúgy meg sem fordult a fejemben, hogy ezeket a megsárgult bőrű testeket a tovább élők majd megőrzik emlékezetükben. Hogy az emberi elme egyik legvonzóbb tulajdonsága az, hogy raktározni tud.
Valamilyen homályos felismerés az emlékezet lényegéről, sőt fontosságáról csak évekkel később sejlett fel bennem. Kritikus ősz, 1956 októberét írtuk. Majdnem nyolcéves voltam már akkor. A falu főterén, az első világháborús hősi emlékmű előtt ünnepség zajlik.
Akármelyik ötvenhatos filmfelvételt is nézzük, mindenütt csak a köd és a homály, esik az eső, vagy dér lepi be az utcán fekvő elesetteket. Már nem tudom, mikor, 30-án vagy 31-én, de azon a napon Kötcsén enyhe, csillagsugaras októberi este volt. A „kulákprés” és az erőszak alól épphogy pár napja megszabadult falu népe megrészegülten énekelte a Szózatot. Bizonyára a tágra nyílott októberi égboltnak is volt benne szerepe, vagy valami meghatározhatatlan tömeglélektani tényezőnek, de ha jól emlékszem, az ünnepség alatt háromszor-négyszer is. Néhány „szólóénekes” elkezdte, a többi ment vele. Újra és újra megszakítva a szónokokat, akik azon az estén nem a szabadságról és az ávósok bűneiről beszéltek, mint rendesen az előző napi gyűlések során, hanem az emlékezetről. Mindenütt petróleumlámpák, gyertyák imbolygó fénye.
A falu közepén akkoriban még két évszázados gesztenyefa állt, közéjük állították fel a nagy háború után az emlékművet, rajta negyvenhat név, számtalan Reichert, Gutman, Weisz, Buchenauer – utalva a község keleti frank eredetére. „Akik meghaltak a hazáért” – ismételgették az alkalmi szónokok – Szerbiában, Galíciában, az Isonzónál és a Piavénál.
Mellettem állt háborús rokkant dédnagyapám, sűrűn bólogatott, merthogy ő is lehúzott két évet az Isonzó mocsaraiban. Az egész falu együtt volt, egy tömegben, betöltve a gesztenyefák körüli teret. Csak egyetlen szomorú, megrettent maroknyi csoport állt külön szekciót képezve a háttérben, jókora távolságban a petróleumlámpás, gyertyás tömegtől a borbélyműhely ajtaja előtt. Ők voltak a „komonisták”. Nem voltak sokan, s nem is bántotta őket senki (Kötcsén a forradalom 11 napja alatt egy pofon el nem csattant). Még azt is hagyták, hogy a Szózatot énekeljék. Az összbüntetésük csupán annyi volt, hogy nem vegyülhettek a többi közé.
Furcsa dolog a temető. Bár az emberi társadalom elidegeníthetetlen része, fittyet hány a szociológia élőkre érvényes törvényszerűségeire. Itt ugyanis nem számítanak olyan szavak, mint rétegződés, attitűd, nem számít sem az abszolút, sem a relatív szegénység, itt mindenki szegény, nincs jelentősége annak, hogy valaki életében melyik klánhoz tartozott. Működésképtelenek olyan kimódolt, bonyolult fogalmakra épülő társadalomtudományi iskolák, mint „funkcionalizmus” vagy „szimbolikus interakcionalizmus”. A kötcsei temető bizonyos értelemben nagyobb hatalom, mint a legnagyobb társadalomtudósok, Durkheim, Robert Merton vagy az amerikai Herbert Mead együttvéve. Itt ugyanis csak az érkezési sorrend számít.
A halál a legképtelenebb dolgokat produkálja, s ezért a legjobb rendező.
Hogy kik kerülnek egymás mellé? Egész tanulmány kevés lenne a konkrétumok feldolgozásához. A XIX. században a Feldék és a Pummerek között dúlt a birtokjogi viszály, hasonlatosnak nevezhető ez a klánok közötti harc a Capuletek és a Montague-k Shakespeare által is megörökített vetélkedéséhez: a Felde klán a haladó, újító, folyamatos földvásárlásokba kezdő családcsoport, kontra Pummerek, akik a fontolva haladást és a maradiságot szegezték szembe az előbbiekkel. Bírósági perek, egymástól elszakított szerelmesek, kisemmizett árvák mindkét oldalon. S a temető? Nem kell nagy fáradság ahhoz, hogy kiállítsunk egy jegyzéket a kötcsei evangélikus halotti anyakönyv alapján: az 1855-ös nagy kolerajárvány idején úgy alakult, hogy a két család sírjai ma majdhogynem egy csoportban vannak. (A végzetes évben augusztus 20-án nem kevesebb, mint tíz [!] temetésre volt szükség Kötcsén.) Vagy az 1850-es években a kétes egzisztenciájú Börgöndi – aki egy időben még egy somogyi betyárbandának is tagja volt –, miután almalopás közben lesett a fáról, és a nyakát törte, tőszomszédja lett annak a pandúrnak, aki egy időre a hűvösre juttatta. Vagy azok a már XX. századi családok, amelyek a lakodalomban – jelen sorok írója a tanúja – áttáncoltak a terem másik sarkába, ha a haragos családból valaki fölbukkant a közelükben: most két egymással szembeni sírcsoport „lakói”.
De a legszebb Thassy Nina esete, aki „eljegyzésre készült”, de végül „egy puskagolyó jegyezte el” – ahogy azt Kötcse neves krónikása, Roboz István, a Somogy című lap főszerkesztője írta. Szokványos történet, szerelmi négyszög. Thassy Nina szomszédja akart lenni szerelmesének, Saáry Benedeknek, aki egyházilag megbocsáthatatlan bűnt, öngyilkosságot követett el. De nem Thassy Nina miatt. Saáry ugyanis „átpártolt” egy másik helybéli nemesi hajadonhoz, meghiúsítva Thassy Ninával küszöbönálló eljegyzését. A másik helybéli hajadon azonban egy idő után „továbbpártolt” egy veszprémi ügyvédbojtárhoz. Miután Saáry Benedek „vadászpuskával véget vetett fiatal életének” (Roboz), Thassy Nina is ugyanezt tette. Most szomszédok a kötcsei régi temetőben, s remélhetőleg az örökkévalóságban is.
Az ódon kúria, ahol lakom, egy dombtetőn áll. Messze ellátni innen nyugat felé a szomszéd falura, Nagycsepelyre, s annak faluszéli temetőjére, amely, ha lemegy a nap, lángba borul a gyertyák és a lámpák fényétől. A temetőt kerítésként körülvevő orgonasövényen október végére már megritkul a lomb, s jól látni az emlékezetnek ezt az emberek által megszervezett, de a halál által előidézett tobzódását. A gyertyákat délután meggyújtják, aztán otthagyják, hadd égjenek. A gyertyák lángja által felgyújtott mező pedig átalakítja a mély völgy megszokott panorámáját. A ház mellől, egy székről, plédekbe burkolódzva sokszor egy óráig is elnézem ezt a pazar „előadást”. Ha veszi valaki a fáradságot, s északi irányban megy még néhány száz métert, még magasabb dombot talál. Erről a helyről még két falu, Teleki és Szólád temetői is látszanak. Innen a mély völgy már nem is völgynek tűnik, hanem valamilyen sötét vízfelületnek. Égő tutajok a sötét óceánon.
Az élők legnagyobb szomorúsága, ha gyereksírokat látnak. Kötcsén a két nagy újabb kori parcellát elválasztó út mentén van belőlük elég. Mindig Kosztolányi jut róluk eszembe: „Ó, a halál. / Mi ismerjük csak, pici gyerekek. / Utunkba áll, / s könnyes, pityergő szájunk megremeg. […] Mi gyermekek, mi küszködünk vele, / s játékpuskánkat fogjuk ellene.” A húszas-harmincas években még derekasan aratott közöttük tüdőbaj és torokgyík képében. Mesélik, hogy „harminchatban” Fonyó Rozi néninek egyszerre két fia feküdt a ravatalon. Van-e a fájdalomnak mélyebb mélyárama, mint az udvarra kitett két gyerekkoporsó?
S ha volt a kötcsei temetőben megkülönböztetés halott és halott között, akkor az furcsa módon mégis ezeket a gyerekeket érintette. A meg nem érkezettekről, a koraszülöttekről, a halva születettekről van szó. Kis fehér koporsóban temették őket, az esti órákban. Nem kísérte első és egyben utolsó útjukat az evangélikus templom mindhárom harangja, csak a lélekharang. Nevük nem volt, megkeresztelni nem lehetett őket, ezért aztán fejfát sem faragtak nekik, temetésük napján még a nap sem süthetett. Többnyire egy régen elhalt nagymama vagy nagynéni fölé helyezték őket, egy „méter húszra” ásott kis sírba. Az öröklét számukra nem más, mint örök lebegés az „alvilág” és a „felvilág” között.
Furcsa dolog a temető. Lényegében kertesített mező, amelynek térbeli kiterjedése van. Háromdimenziós. A széle és a hossza változó, de a mélysége törvénnyel szabályozottan pontosan egy öl. De van-e valami hasonló dimenziója az emlékezetnek is? Hol kezdődik, és hol ér véget?
Véget ér-e egyáltalán?
Régen a kötcsei régi temető nem volt olyan szép, mint mostanában. Vad dzsungel nőtte be. Pár évvel ezelőtt egy fölös energiájú társaság, falubeliek és elszármazottak – halottaik révén mind érintettek – fejszével, vermeskapával, Stihl fűrésszel megtisztították az őserdőtől. A parcella ma olyan, mint egy kis községi panteon. A bozót mindenkit zavart. Ha jött az október vége, a látvány engem is mindig elszomorított. Mindenki az elfelejtett holtak parcelláját látta benne.
Meghalt a dédunokák nagy része is, a sírokat benőtte a fű, a községi tanács eleinte kaszáltatta a parcellát, később azonban már felhagytak vele. Néhány még élő dédunoka mégis úgy érezte, hogy valamit kezdenie kell ezekkel a régi sírokkal. Utakat vágtak a bozótba, amelyek leginkább a vadnyugati filmek indián ösvényeihez hasonlítottak.
Metszőollóval még az ösvényekre hajló ágakat is rendre levágták. Az ösvények végén egy-egy még el nem felejtett halott, egy korhadozó fejfa s tavasszal a bozót mélyén a makacsul kihajtó boncs és a nárcisz.
S amikor jött az október vége, elszórtan megjelentek a gyertyák is.
Mindenszentek estéin, amikor a temetőben jártam, mindig aggódva lestem a bozót mélyét, égnek-e még ott is a gyertyák. S égtek. Nem tudom, ki hogy volt vele akkoriban, de nekem az összes között mindig az a gyertya volt a legkedvesebb, amely a legutolsó, a legtávolabbi volt. Ahol az utolsó gyertya ég, ott ér véget az emlékezet.