Imette

Indiana Jones divatba hozta a régészkedést, amely csodálatos kincseket képes felkutatni, felfedezései a múzeumokat s ezáltal az emberiséget gazdagítják. A régészeti leletek segítségével elképzelhetjük a hajdanvolt emberek életét. Hasonlóképpen kutathatunk nyelvünk múltjában, s ritka kincsekre bukkanhatunk. Ilyen kincs imette szavunk. Hogy nem érdektelen a mai fiatalok számára régi szókincsünk, bizonyítja az alábbi történet.
Illés Endre írt Imette címmel esszét, olvasható a Nyelvédesanyánk kötetben. Tavaly egy diákunk ezt az esszét választotta felolvasásra a szép kiejtési versenyen, nyilván felkeltette érdeklődését a szó furcsasága és szokatlansága. Valóban érdekes szó az imette, s valószínűleg kevesen ismerik.
Arany János használja a Toldiban, s ezt a magyarázatot fűzi hozzá: „imette: ébren, nem álomban”. A tizedik ének így kezdődik: „A játszi reménység amidőn imette / A boldogtalannál hitelét vesztette, / Álmot küld szemére, kecsegtető álmot, / Avval édesíti a nyomorúságot.” Arany másutt is használta: „Imetten-e? álomban-e? Hallék üvöltő hangokat:”.
Imette, imetten – vajon honnan ered ez a furcsa szó?
Az ómagyarban volt egy -atta/-ette képzős határozói igenevünk. Személyragosan használták. Legrégebbi kódexeinkben olvasható, például a Bécsi kódexben: „mert ő angyala megőrizött engem innet elmenettem es ott lakattam es onnat ide fordolattam”. Ez az idézet Judit könyvéből való, Judit mondja. Mai nyelven így hangzana: „mert ő angyala megőrzött engem innen elmenve és ott lakva és onnan visszafordulva”, vagy inkább így mondanánk: „mert ő angyala megőrzött engem, miközben innen elmente, és miközben ott laktam és miközben visszatértem”. Érzékelhető, hogy egyidejű, párhuzamos cselekvésről van szó.
Mennyivel szebb az eredeti mondat, ritmusa is van!
Egy másik példa az Érsekújvári kódexből: „és imádkozatta légy alázatos”, vagyis: miközben imádkozol, légy alázatos.
Viszonylag szűk körű használatuk ellenére sem tekintjük ezeket az igeneveket a fordítók alkotásainak, mert megvannak a nyelvjárásokban. Azonosak a Székelyföldön kimutatott álmotta ’alvás közben’ és émette ’ébren, virrasztva’ igenevekkel. Ezek az ómagyarban is fellelhetők, olvashatók az Érdy-kódexben: „mind émette mind álmatta”, vagyis mind ébren, mind álmában. A é~í változás jellemző az északkeleti nyelvjárásban, ahogy a szép helyett szíp állhat, az émette alaknak is lehet ímette változata.
Toldi Miklós korában, vagyis a XIV. században használhatták még az -atta/-ette képzős igenevet. A bámulatosan művelt Arany János pedig mindent tudott nyelvünkről, térben és időben egyaránt.
Illés Endre azt írja, hogy úgy szereti az imette szót, mint egy különleges ékszert. Bevallom, én is szeretem az imettét is meg az -atta/-ette képzős határozói igeneveket is.
Babits Mihály Irodalmi nevelés című szép esszéjében – többek között – a szóbőségről írt tanítványainak. A szóbőség a gondolatok gazdagságát jelenti, sőt a szavak kincset, kincses örökséget jelentenek. Ezt írja: „Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodásmódját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket.” Nekünk kell megőriznünk kincseinket, szavainkat. Igaz, értük a múzeumok nem fizetnek, nem biztosítják őket dollármilliókra, de azért kincsek. Lelkiismeretünkre vannak bízva.