Kegyes szónok

Mai szemmel nézve sokszor meglehetősen mulatságos a barokk címadási gyakorlata, mely a XVII–XVIII. században a nyugati keresztény világban talán minden tudomány- és művészeti területen elterjedt. A hoszszú, többszörösen alá- és mellérendelt mondatokban kifejezett lényeg megértéséhez figyelem és némi elvonatkoztatóképesség szükséges. Ráth-Végh István egy sereg képzavart gyűjtött össze barokk címekből, olyasféléket, mint a „Szellemi hálósapka, vigasztaló mondásokkal egybevarrva”, vagy „A testet és lelket összefogó szellemi nadrágtartók, azaz ájtatos tanácsok a test és lélek céljára”.
A jeles hitszónok, Franz Settelin sok kötetben megjelent vasárnapi prédikációinak az Agricultura spiritualis, oder Geistliches Feldtbau címet adta, de a „lelki” szóval kezdődő címek szinte kivétel nélkül szokatlan összetételt tartogattak ebben a korban, mintegy jelezvén, hogy a legközönségesebb földi dolog is alkalmas a spirituális tartalom szimbolikus megjelenítésére. Ma éppoly szokatlan lenne egy lelkipásztori vagy prédikációs munka címeként az ilyesmi, mint amilyen hátborzongató mai szemmel Krucsay János nyírbátori temetési beszédének címe: Rettenetes utolsó szempillantás, mellyen Jó elöre rejá keszülvén, szerencséssen által-ment néhai Tekéntetes, Nemzetes, Vitézlö Nad-Föy Krucsai János Úr.
Szintén tipikusan barokk címadási szokás volt a szerző nevével való játék. A XVII. században élt Ágoston-rendi remete, a genti Carolo van Horn rengeteg kiadást megélt prédikációgyűjteményének a Cornucopiae concionum sacrarum címet adta, vagyis saját nevével játszva a könyvet a szentbeszédek bőségszarujának nevezte el. Furcsa címeket persze három-négy száz évvel korábbi műveken is olvashatunk: Johannes Marchesinus bibliai szómagyarázatának a Mammotrectus super Bibliam címet adta, melynek pontos jelentését nem is nagyon tudjuk, csupán sejtjük, hogy ez is a bőséges, ezúttal bibliai tudásra utal, amelyen a könyv olvasója, mint emlőkön a vézna gyermek (mammotreptos), nevelkedik, legalábbis ha Johannes Marchesinus könyvét forgatja.
Hasonlóan játékos címet adott művének a XVII. században élt salzburgi kapucinus szerzetes, Pius Salisburgensis, aki szentbeszédgyűjteményét Pius concionator, seu piae, ac devotae conciones – Kegyes hitszónok, avagy kegyes és jámbor szentbeszédek névvel illette. A könyvet többször is kiadták, főként Martin Endter nürnbergi nyomdász, aki kiterjedt és erős dinasztia sarja volt. Hogy miért éppen hozzá fordult a kapucinus szerzetes, rejtély, de bizonyára jól választott, hiszen a kiadások száma és a fennmaradt példányok alapján sikeres volt a vállalkozás. Az Endter család könyvkiadói üzletét Georg Endter (1562–1630) alapozta meg: könyvkereskedést és -kiadót hozott létre, majd nyomdavásárlásával a teljes üzletmenetet egy kézbe fogta. Halála után két fia, Georg és Wolfgang vitte tovább a boltot, de a harmadik-negyedik nemzedékre annyira szétaprózódott az üzlet, hogy nem lehetett életben tartani a sok apró vállalkozást. Végül a család férfi tagjainak halálával megszűnt az Endter-birodalom, a gépeket a nyomda utolsó faktora, Gottfried Heinrich Ernesti vásárolta meg.
Mindenesetre a Pius concionator közkedvelt szentbeszédeiből Magyarországon is számtalan kötetet találhatunk, a szebb példányokból még a rézmetszetet sem vágták ki, amelyen a kegyes hitszónok a Szűzanya képe előtt térdelvén imádkozva írja könyvét; egyik kezében jókora lúdtollat szorongatva, másikkal alázatosan jobb válla felé nyúl. Az asztalon tintatartó és homokóra. Talán az is hozzájárult a munka hazai népszerűségéhez, hogy elején Paschalis Ungarus kapucinus szerzetes írt a szerzőre és műveire vonatkozó, klasszikus hexameterben megfogalmazott dicsőítő költeményt. Az egyik ilyen 1700-ban nyomtatott kötet hajdani tulajdonosa számtalan bejegyzést hagyott az utókorra. Magát a szép állapotban maradt pergamenkötéses munkát Budán vásárolta 1702. március 21-én, ékes jeleként annak, hogy a könyvkereskedelem igyekezett kielégíteni a Pius concionatorra vonatkozó igényeket. Ecsédi István Pálnak hívták, és plébános volt. Szabályos, szép írása alapján hosszú élete lehetett, hiszen még 1740-ben is beírogatott a könyvbe egy-egy anyakönyvezetlen keresztelést, nyilván emlékeztetőül a maga számára. Ő is kegyes szónok volt, nemcsak Pius Salisburgensis, de legalábbis alapos, hiszen a hátsó szennylapokra és lapszélre írt sűrű magyar és latin jegyzetei alapján mindig körültekintően fölkészült a szentbeszédeire.