Köznapló

Október 24., szombat
Húszéves a köztársaság, süllyed a hajó, az elvtársak kötik egymásra a méltóságot. Odajárul a sok méltatlan és a kevés méltó, átveszik, fejet hajtanak, tabló is készül, látom az újságban. Első gondolatom: kit fog a párt retusáltatni közülük, ha utóbb kiderül, elárulta őket? Az is eszembe jut, hogy a kitüntetés néhányukat beverte sárral. Az egykori pártelnök az interjúban büszke, nem úgy a szakállas filozófus. Bizonytalannak látszik, hangsúlyaiból kitetszik némi mentegetőzés. Érzi talán, hogy öltönyéről a sárfoltokat csak a feledékenység tüntetheti el? Hogy az ordó ezt jelenti: megjelöltünk, közénk tartozol, már nem bitangolhatsz el?
Chikán Attila, Esterházy Péter el se ment. Netán kínosnak érezték, hogy egy tablóra kerülhetnek velük? Az első szabad parlament elnöke, Szabad György sem volt jelen, igaz, őt meg se hívták. Ne bánja, professzor úr! Megspórolt egy öltönytisztítást. Pontosabban: egy új öltöny árát…

Október 25., vasárnap
A lélektan művelőivel szemben régtől gyanú él bennem. Becsalogatnak szakmájuk erdejébe, de arra a kérdésre még egyikük sem tudott felelni: miért jut eszembe valakinek a neve, az arca, a hangja épp abban az órában, holott előtte évekig eszembe sem jutott?
Csapó Györgyre se utalt az égvilágon semmi.
Ültem a kerti lépcsőn, néztem a cseresznye színesedő leveleit. A szél odahozta egy ablakból a Boccherini-menüett édes dallamát, lenn a Dunán egy hajó küszködött ár ellen – ez vett körül, mikor Gyuri váratlanul „rám köszönt”.
Furcsa szereplője volt az életemnek.
A rádió riporterképző stúdiójában akadtam össze vele. Írást tanított, bár egyszer azt mondta: az írást nem lehet tanítani. Nem tudom, mit keresett a rádióban, minden porcikája ellentmondott annak, ami ott folyt.
Örökké náthás volt, hangja riasztóan nazális. Jegyzeteket olvasott fel, s valahányszor meghallottam, olyan érzésem volt, valaki ott áll mellette, és befogja az orrát. De nem ezért lógott ki a sorból.
Szeme volt a világra. Az emberekre főleg. Tulajdonképpen ő látott meg, és hívta fel a figyelmemet arra, hogy az írás nem toll, nem stílus és nem téma kérdése. Ha szeme van hozzá, kolléga, a többi már jön magától, mondta, és hogy aláhúzza, amit mondott, szívott egy nagyot az orrán.
Kedvesen tudott szólni. Történeteket mesélni. Élvezte, mikor olyanokat traktálhatott messziről hozott furcsaságokkal, akik nem jártak ott, ahol ő. Jó cicerone volt. Kapafogai ellenére mindenkit megvett a mosolyával. A hanghordozása árulta el származását. Meg ahogyan Ország Lilit és képeit szerette. Rajongással beszélt róla, ilyenkor mondataiból felsejlett némi ószövetségi tudás. Fogalmam sincs, mennyire volt mély vagy alapos.
Az is lehet, hogy ateista volt.
Vallásról sosem beszéltünk.
Nemrég megvettem egyik könyvét, a Levantei utazást. Levantét – magát a szót is – ő kedveltette meg velem. (Törökmogyoró-fánkat ezért hívom időnként és nagyképűen levanteinek.) Korniss Péter remek fotóival jelent meg a kötet jó negyven éve. Amikor olvasom, hallom a szavak mögött Gyuri furcsa orrhangját.
Nem tudom, mi dolga volt itt a földön nem túl hoszszúra szabott életében. Ahogy az sem derült ki, hogy mit akart úgy istenigazából. Fogcsikorgatva és buzogva valószínűleg semmit. Jól élni, mértékkel, talán.
Szerette a szép tájakat, a szép festményeket, a szép sálakat, ám semmit nem tudok arról, szerette-e a szép nőket. Illetve… A könyvben többször felbukkan egy szép német lány, az akropoliszi kariatidákhoz hasonlítja.
Amikor megismertem, közeledett a hatvanhoz. Művelt volt. Jó modorú. Humora sajátos, de kicsit keserű. Szemlélődő budai polgár, aki Pesten szerzett meg mindent, hogy az lehessen.
Soká tudtam meg, hogy ötvenhat előtt az Esti Budapest újságírója volt. Láttam egy könyvét abból az időből, de jobb lett volna nem látni: ha jól emlékszem, öregekről szólt – minden sorából ordított a vonalasság. 1963-ban belenyúlt Peter Weiss Auschwitz-darabjába, az eredmény egy gyönge hangjáték.
Sose beszélt arról, mi fordította a képzőművészet felé. Utóbb számos könyvet írt festőkről. Otthonán is látszott, hogy jóba lett velük, egy idő után remek képek köszöntek le a nappali faláról.
Fölkereste Czóbelt, aki köztudottan nem volt könnyű eset. Így indult a beszélgetésük: „– A terveimről érdeklődsz? – Arról. – Azt tudod, hogy banális kérdés… – Tudom. – Hát lehetnek nekem még terveim? Nyolcvankilenc esztendős vagyok. – Ha azt hinném, nem lehetnek, nem kérdeztem volna. – Tulajdonképpen az öregségről kell beszélnem? – Én nem mondtam: most néhány idősebb festőt faggatok. – Jó. Mondjuk így finomabban. Egyszóval amikor az ember megöregszik, bölcs lesz, de a fiatalság többet ér a bölcsességnél. – Picasso kilencvenéves, és még sokat dolgozik. – Igen, igen… Túlságosan is sokat. Az ember ne ismételje önmagát.”
Tetszett, milyen könnyedén jut el egy beszélgetésben idáig. Pár mondat, és benne voltak a sűrűjében: Czóbel elárulta neki, hogy a hasist Modiglianival kóstolta meg.
Nekem akkor még összeakadt a lábam, ha ilyen figurákkal találkoztam. S ami szintén rontott a dolgon: dúlt bennem az önérzet.
Valaki szólt, összejövetel lesz Csoóriéknál, elvisz. Ne vigyél, mondtam. Ott nekem csak félfenéknyi hely jut, morzsaszedőből meg minek eggyel több? S ez ismétlődött meg Kondorral, a festővel, Konráddal, az íróval, soká múlt el rólam a fél fenék görcse.
Ez távolított el az interjútól is. Máig nem érzem benne az írás örömét. A másikról szól, te csak unterman lehetsz. A portré más. Két bekezdés után kiderül, meg tudod-e mintázni a figurát. Ha jól rajzol a tollad, tiéd lesz az írás. Persze igazi: a riport. Ott minden rajtad múlik. Mikszáth érzett rá, hogy az lesz a jövő irodalmi műfaja. A jó palóc tételét Amerikában bizonyították: Capote és a Hidegvérrel.
Csapó múltja homályos volt előttem, s nem is érdekelt. Tanácsokat adott, hogy viselkedjem a sajtó világában, és megtanított arra, hogyan ne rontsak esélyeimen. Sokat köszönhetek neki.
Miért merengek ezen ennyi év után?
Talán Tóth Béla miatt. A Csongrádon élő szobrász mindig rajongással beszélt főiskolai mesteréről, Pátzayról. Pedig tudta, hogy annak kezére szar is tapadt. Az ő munkája volt az „asztali” márvány-Sztálin meg a nagykabátos Lenin a Műcsarnok mögött. (A népnyelv szerint azért került rá vastag kabát, nehogy ráfázzon, mint Sztálin ’56-ban. Rajta kiskabát volt csak, s lám, hogy járt…)
Bélát nem érdekelték az ilyen részletek. Pátzaynak kedves tanítványa csupán három volt: Varga Imre, Melocco és én, mondta átszellemülten, amitől rögtön libabőrös lett a karom.
Jó neked, gondoltam. De hát én is emlegethettem volna Csapó Gyurit, Katona Évát vagy éppenséggel Fekete Sándort, akivel folyton vitám volt. Szégyelltem, hogy nem akkora nevek? Hogy egynek sincs Kossuth-díja, ráadásul mindhárman a túlparti panteon lakói? Na és? Rajtuk kívül jó szóval szinte senki nem illetett…
S mert nem lettem rádiós, útjaink elváltak, soká tudtam meg, hogy Gyuri meghalt. Egyszeriben üres lett a Szilágyi Dezső tér, ahol lakott.
Ha próbálom magyarázni lényének titkát, a megfejtés, hogy taoista volt, ahogy Csuang-ce hirdette: „Világi dicsőségek és javak nem izgatják őt, a világi szégyen és kudarc nem jelentenek számára szerencsétlenséget. Tudja, hogy a helyest és helytelent nem lehet élesen elválasztani, tudja, hogy a kicsit és a nagyot nem lehet világosan meghatározni.”
A dolgok előbb-utóbb összeérnek.
És az emberek?

Október 27., kedd
Íme, három szál virág olyan liberálisoknak, akik hideglelést kapnak, mikor meghallják azt a szót, hogy nemzet, akik úgy vélik, a Bocskai-kabátot viselők potenciális fasiszták, és közülük néhány újabban szégyelli a magyarságát.
Először néhány mondat Wallfisch Jozefáról: „Édesanyám volt az, akit életemben valaha is a legzengőbb magyarsággal hallottam beszélni, és ilyen igazi, a mindennapiságában is tökéletes és pompázó magyarságot sem azelőtt, sem azóta nem hallottam senki mástól.” (E sorokat bizonyos Molnár Ferenc vetette papírra, A Pál utcai fiúk írója.)
Másodjára következzék egy lovas íjász: „A történelemtanítás mindig az aktuális politika kiszolgálója volt. Az éppen hatalmon lévők ízlése vagy gátlástalansága határozta meg, hogy múltunkat szégyellni kell-e, vagy megengedik esetleg, hogy büszkék legyünk a történelmünkre. Az ’56-os eseményeket nekem még ellenforradalomnak tanították, gyerekemnek már mint forradalom került a tankönyvébe. Viszont a kultúránk azon része, amit gyakorolok, nem változott semmit. Egy vágtató ló hátáról ugyanolyan nehéz célba lőni a nyilat ma is, mint ezer évvel ezelőtt. A feladat mesteri végrehajtása egy teljes életet igényel.” (Ezt Kassai Lajos mondta, aki 24 óra alatt 17 ezer nyílvesszőt lőtt ki íjából.)
Egy szlovákiai magyar paptól idézem a következőket: „A nyelvtörvény a templomban megbukik. Én eskettem a szüleiket, én kereszteltem őket, az ilyen gyereknek hogyan szólhatnék szlovákul Istenről? S ha a bűnt magyarul követtem el, gyónjam meg szlovákul? Nem.” (Innen hiányzik a név, de nem tehetek ki bajnak a határ túloldalán senkit.)