Nálunk nem élnek horvátok, csak katolikus boszniaiak.
Nálunk nem élnek bosnyákok, csak muzulmán hercegovinaiak.
Nem élünk együtt, csak így lehet együtt élni.
Tizenhárom évvel korunk egyik legocsmányabb háborúja után, úgy tetszik, keresve sem találni Bosznia-Hercegovinánál alkalmasabb terepet egy háború előtt álló ország tanulmányozására. Még ki sem hantoltak minden tömegsírba rejtett áldozatot, még mindig csaknem húszezer ember „hiányzik”, még egész városok állnak romokban vagy halálos ürességben, még csak most kezdődik népirtások levezénylőinek a pere – a fiatal délszláv államalakulat polgárai mégis ugyanazt mantrázzák, mint a balkáni háborúk kirobbanásakor.
Nálunk nincsenek horvátok, csak ilyen-olyan keresztény vallásúak – mondja egy hercegovinai bosnyák képzőművész, miközben olyan városka tájképét festi háza ablakából, amelynek lakosságát horvát katonák hurcolták koncentrációs táborokba, és amelynek mecsetét, oszmán villáit, törökfürdőit, karavánszerájait horvát katonák röpítették a levegőbe 1993-ban, hogy a mozlim helytörténet leradírozása után hatalmas keresztet tűzzenek ki az út szélére. Majd nekilássanak a katolikus templom építésének a dzsámi romjain, romjaiból.
Nálunk nincsenek bosnyákok, ez a szó nem jelent semmit – rántja meg a vállát egy horvát férfi, miközben olyan város főutcáján sétálunk, amelynek keleti felét kiéheztette, megerőszakolta, lemészárolta a nyugati fele, és amelynek két partját öt éve megint összekötné, ha mindezek után itt bármit össze lehetne kötni, az újjáépített Öreg híd. A csaknem fél évezredes átkelőhely ritmustévesztő nyugati leírásokban most is a népek közötti együttműködés érzelgős metaforája.
*
A stabilabb Horvátország és a zsugorodó Szerbia harapófogójába szorult országban, ahol a hidak inkább demarkációs vonalakat, semmint érintkezési pontokat jelentenek, és ahol a nemzeti, felekezeti, történelmi hovatartozás most is élet-halál kérdése, mégsem számít húsba vágó problémának, hogy a magyarok hova álljanak. Környezetünkben Bosznia-Hercegovina az egyetlen állam, amelynek területén egykor jelentős lélekszámban éltek honfitársaink, ám ahol már régóta nem kérdés a magyarkérdés, mivel még törpe kisebbségnek sem igen nevezhető az a néhány száz magyar, aki leginkább a bosnyák–horvát entitás központjában, Szarajevóban és a szerb entitás központjában, Banja Lukában igyekszik talpon maradni. Legkevésbé ismert, legkevésbé támogatott diaszpóránk tagjai mégis ezer szállal kötődnek az anyaországhoz. Azaz kötődnének, ha volna rájuk igény.
– Öt éve most maguknak töröm meg a hallgatásomat, mert ez a helyzet nem tartható. Tizenhárom évvel ezelőtt azt hittük, vége. De nincs vége: mindennap itt van a háború. Ha összegyűlünk esküvőkre, születésnapi beszélgetésekre, mindjárt a második pohár után szóba kerül – sóhajt Pasic-Juhász Éva, a szarajevói állatorvosi egyetem oktatója, aki talán a legtöbbet tette azért, hogy közösséggé váljon a városban és környékén szétszórt magyarság. – Az emberek nem dolgozták fel a történteket. Hiába tartoztam ahhoz az öt százalékhoz, amelyik úgy vélekedett, elég volt a háborúról való beszédből – Boszniában képtelenség elszakadni ettől.
Bár a hazai sajtóban elfogadott tézis, hogy a hajdan virágzó szarajevói magyar közösséget az 1992-ben kezdődött és 1996-ig elhúzódott ostrom morzsolta fel, a valóság ennél is drámaibb: a Monarchia korától itt élő családok, illetve a délvidéki magyar területekről idetelepültek éppen a blokádnak köszönhetően találtak egymásra – hogy egyesületi formában védekezzenek az éhhalál ellen. A háború csúcspontja paradox módon a szarajevói magyar egyesületnek is virágkora volt. A másik hangzatos legenda szerint azokban a rövid kegyelemi időszakokban verbuválódott a magyar közösség, amikor elkalandozott a mesterlövészek figyelme, vagy váltották egymást a déli órákban. A boszniai magyarság életének újjászervezői ekkor kerekedtek fel, hogy a névtáblák meg a telefonkönyvek magyaros hangzású neveit ellenőrizzék és hálózattá kapcsolják össze.
– Mesebeszéd, a mesterlövészek egy-két perc alatt cserélték egymást, sosem az ő aktivitásuk határozta meg a közlekedést Szarajevóban – magyarázza Pasic-Juhász Éva. – Állandóan ott lestek a háztetőkön, éjfélkor is, délben is, s hol tízet lőttek egy nap, hol százat, hol egyet sem, mi nem éreztük a különbséget. Arányaiban „nagyon kevés” áldozatuk volt, hiszen e hadviselés célja nem igazán a mészárlás, hanem az élet blokkolása. Hogy ne merjünk az utcára lépni.
Márpedig modern történelmünk leghosszabb ostromának elszenvedői nem kerülhették el, hogy az utcára lépjenek, hiszen a blokád alatt a város a németek által körbezárt Leningrádhoz vált hasonlóvá. A szarajevói katlan hegyláncait elfoglaló szerb fegyveres erők már a harcok kezdetén kiiktatták a közműveket, így gáz, víz, sok helyütt elektromosság nélkül maradt a nagyváros lakossága. Éhezők, sebesülteket, időseket ellátók tömegei lepték el az utcákat, akik négy éven át mindennap beszerző körútra indultak. Életük kockáztatásával álltak be a piacon a sorba, ahol elképzelhetetlen áron kínált patkányhúst lehetett kapni, vagy a kúthoz, amelyről a panelházak tizenötödik emeletére hordták a vizet.
– Az orvlövészek által szemmel tartott útkereszteződéseknél én mindig katonákhoz csatlakoztam – mondja Pasic-Juhász Éva. – Ha gyereket láttam édesanyjával, akkor biztos nem indultam el velük, mivel ők biztos célpontok voltak. Pszichológiai háború volt ez, kérem.
Féltucatnyi magyar azonban vállalta a kockázatot: toborzó körútba kezdett. Valóban fölütötték a telefonkönyvet – az ostrom elején még lehetett telefonálni –, és minden magyar vagy magyaros csengésű nevet feltárcsáztak. Gyorsan kialakult a riadólánc, amelynek köszönhetően 1995-re már négyszáz fő szorosan együttműködő egysége alkotta a szarajevói magyar közösséget.
– E négyszáz emberből mennyien beszéltek magyarul?
– Egynegyede. A beszéd az rendben volt. De írni-olvasni nagyon kevesen tudtak anyanyelvükön.
A zsúfolt dalmáciai autópályákról egérutat kereső „nyári” magyarok nem kerülhetik el Hercegovina egyik legmegejtőbb városkáját, a Neretva szűkülő völgyében megbújó Pociteljt. Többségük mégis elrobog alatta, nem véve a fáradságot, hogy fölkapaszkodjon keresztény–oszmán stílusú középkori erődjéhez, amelynek kétnyelvű táblája büszkén hirdeti, hogy a XV. században „kral Matija”, azaz a mi Mátyás királyunk erősítette meg a védműveket a raguzaiakkal karöltve, és helyőrséget helyezett el, hogy védje a török ellen a tengerpart felé vezető utakat. Ám erre csak 1471-ig volt mód, amikor Hamza bég elfoglalta a várost, hogy 1993-ig zavartalanul virágozzék a muzulmán bosnyák kultúra a teraszos gránátalmakertek, a katonásan egyszerű Sisman Ibrahim-dzsámi, a hajdan Krétáról zsákmányolt óraművet rejtő, karcsú szahat-kula és az élet derűs szeretetét hirdető török konakok, villák árnyékában. Pocitelj Jugoszlávia egyik közkedvelt művésztelepe és kirándulóhelye lett – ma horvát zászlókkal provokatívan fellobogózott villanyoszlopok kísérik az oda és onnan vezető utakat. Nem véletlenül: az Ivo Andric-regénybe illő városka 1993-tól a horvát–bosnyák szembenállás egyik legelrettentőbb jelképe.
– Hercegovinában szélsőségesek a horvátok, pontosabban a katolikus boszniaiak… mert hát nálunk nem élnek horvátok – helyesbít egy hatvan év körüli, megtermett bosnyák férfiú, aki hevesen integetve invitál bennünket otthonába, egy tekintélyt parancsoló, felújítás alatt álló török konakba, amelynek teraszáról belátni a Neretva türkizes sávját és az amfiteátrumszerűen szétterülő városkát. Gránátalmát nyom a kezünkbe, jéghideg rakival, törkölypálinkával kínál, és amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, szélesebb mosolylyal lapogatja hátunkat. A jugoszláv időkben ötcsillagos bagdadi szálloda építkezésén volt gazdasági aligazgató – így Szaddám Huszein lakosztályaira is jól emlékszik. Csak akkor hervad le arcáról a barátságos mosoly, amikor kérdésére elmondjuk, hová igyekszünk. Szarajevóból szeretnénk kiruccanni Visegradba is, magyarázzuk neki, hogy eljussunk álmaink építményéhez, egyik kedvenc írónk, a Nobel-díjas boszniai Ivo Andric regényének helyszínéhez.
A hídhoz a Drinán.
– Szép az a híd, nagyon szép – bólogat a férfi elkomorodva. – Csak egy szépséghibája van: a háborúban legalább ötezer bosnyáknak vágták el a torkát rajta, akiknek holttestét aztán a Drinába lökték a szerbek. Ivo Andricról, a maguk kedvenc írójáról meg csak annyit, hogy megírta az iszlámellenes csetnik szellemiség bibliáját: muzulmánokat pocskondiázó disszertációját nemrég adták ki Szerbiában. Csodálkoznak? Andric igazi konformista volt: ifjúkorában kokettált az iszlámmal, volt katolikus, s amikor az jött divatba, pravoszláv ortodox – majd jugoszláv kommunista. Ebből is látszik, hogy a Nobel-díj politika kérdése, nem humanizmusé vagy esztétikáé, hiszen nyugaton nem vettek tudomást gyűlöletkeltő propagandájáról. Olvassák csak újra figyelmesebben a műveit: a muzulmán szereplők alapjában mind negatív hősök. Nos, ez Ivo Andric, a nagy jugoszláv író!
A férfi körbevezet házában, amely a sok évszázados oszmán rend szerint tagolódik: külön a férfiak és a nők tere; az emeleti ablakokból rálátni a krétai óratoronyra és a dzsámira is, amelyet a boszniai horvát HVO (Horvát Védelmi Tanács) katonái 1993-ban porig romboltak. Ezekből az ablakokból festegeti a tájat a nyitott bőröndökből élő egykori aligazgató, aki síoktatóként keresi a kenyerét Németországban, Pociteljbe pedig azért települt, mert szülőföldjén, a szerb többségű Banja Lukában a háború után nem maradhatott. Házát fillérekért kényszerült eladni, mint minden délre menekült bosnyák, helyette csillagászati áron megvásárolni a romos konakot – az északra költöző pocitelji szerbektől.
Bár Pocitelj ma már nem bosnyák táj horvát „ecsettel” – a város mindent elsöprő „katolizációjára” nem maradt idő –, a mecsetet meg a többi török épületet újjáépítették, s akik kikeveredtek a koncentrációs táborokból, újrakezdhették életüket – nemcsak Szarajevóban, de Hercegovinában is a háborúhoz kanyarodik minden mondat.
Korosztályuk nem ismerte a félelmet. Amíg be nem következett a balkáni földindulás, jugoszlávnak vallották magukat, és szentül hittek Josip Broz Tito marsall testvériség-egység eszméjében. Nem kellett rettegniük besúgó házmesterektől, nem foglalkoztak sem kis-, sem nagypolitikával, szabadon közlekedhettek és halmozhatták a javakat nyugaton. Mindenki háborítatlanul imádkozhatott a pravoszláv, a katolikus templomban vagy a dzsámiban – jóllehet a karrierhez azért szükség volt párttagságra és pártaktivitásra. És legfőképpen arra, hogy elfogadják a történelem új korszakhatárait: eszerint a második világháború 1946-ig tartott – így a bácskai vérbosszú a maga húsz–negyven ezer magyar halálos áldozatával járulékos kár volt csupán –; s 1946-tól ’65-ig következett a jugoszláv szocializmus sötét korszaka, de azt még gyermekként sem kellett megélniük. Míg szüleiknek a pokol, nekik mindenből a legjobb, legszerencsésebb, legharmonikusabb jutott – ezt a világot törölte el szempillantás alatt 1992-ben a háború.
– Édesanyám szüleit 1943-ban a csetnikek gyilkolták meg Kelet-Boszniában etnikai tisztogatás során, mivel muzulmánok voltak; ekkor menekült anyám Szarajevóba – kezd a tipikus boszniai magyar családtörténetbe Muratovics Irma, a Szarajevói Magyar Polgárok Egyesületének fiatal elnök asszonya. – Itt ismerte meg édesapámat, aki a vajdasági Topolyáról jött az egyetemre. Apám nem tudott egy árva szót sem az itteni nyelven, de befogadták. Én már Szarajevóban születtem, ugyanakkor nyaranta rengeteg időt töltöttem nagymamámnál a Vajdaságban, úgy is tanultam meg magyarul. Abban az időben, amikor még létezett Jugoszlávia, én jugoszlávnak neveztem, mert annak is éreztem magamat.
A szarajevói állatorvosi egyetem tantermében üldögélünk, méregerős török kávé gőzölög findzsánkból, Muratovics Irma és Pasic-Juhász Éva egyik cigarettáról a másikra gyújt. Azt mondják, a háború óta a legtöbb szarajevói láncdohányos.
– A kevert házasságból származók többsége jugoszlávnak vallotta magát – fűzi hozzá magyarázatképpen Pasic-Juhász Éva. – De nagyon sok horvát, szerb és bosnyák is, annak ellenére, hogy tisztán szerb, horvát vagy bosnyák családból származott.
– Aki érvényesülni akart, annak tanácsos volt ezt tennie?
– Ma ezt így mondjuk, de akkor ezt nem így gondoltuk.
– Amikor kitört a háború, és megszűnt Jugoszlávia, nem éreztem magam többé „jugónak” – folytatja enyhe szlávos kiejtéssel Muratovics Irma. – Azóta jobban magyar vagyok. Ne értsék félre, azelőtt is magyarnak éreztem magam, csak édesanyám és édesapám családja iránti tisztességből vallottam magam jugoszlávnak. Mind a két otthon az otthonom – magyarázza. Nem csoda, ha a civilben gyógyszerészként tevékenykedő asszony olyan nagy hévvel vetette bele magát a Szarajevóban ma kezdődő délvidéki magyarok találkozójának megszervezésébe, amelyre, mint büszkén mondja, nyolcvan táncost, opera- és nótaénekest várnak, elsősorban a hajdani Jugoszlávia területéről.
Korosztályuk nemigen ismerte a félelmet, de szüleik közül sokan a háború után sem szűnő szerb nacionalizmus elől menekülve érkeztek a Délvidékről Boszniába. Az egyetemre jelentkező magyar az ötvenes-hatvanas években is saját bőrén tapasztalhatta meg a többségi etnikum „nemzetiségi toleranciáját”, amikor a belgrádi, újvidéki felvételiken akcentusa miatt esélye sem volt, s ha csoda folytán mégis bejutott, pokollá tették az életét a kollokviumokon. Ezért sokan inkább a türelmes és befogadó Szarajevóban telepedtek le, ahol a csak magyarul beszélő, esetlenkedő gólyákat jó esetben már várta az idősebb évfolyamokból verbuválódott magyar közösség. Muratovics Irma édesapja, az állatorvosi egyetemen oktató Kiss Károly egyike volt a nagy „szálláscsinálóknak”. Pasic-Juhász Évát is ő indította el pályáján:
– Minden ember másként éli át a dolgokat: a nagyapám, apám, édesanyám és én is mindig magyarok voltunk – hangsúlyozza az egyetemi oktató asszony. – Minálunk nem volt olyan, hogy most így írjuk vagy úgy írjuk a népszámláláskor; 1946-ban és az ötvenes években is magyarnak nevezte magát a családom, amikor ebből bajuk származhatott, úgyhogy én sem írtam be magamat soha sem jugoszlávnak, sem bosnyáknak. Én jugoszláviai magyar vagyok, akinek a családfája Szabadka környékén gyökeredzik. Csak eljöttem Szarajevóba egyetemre, ennyi történt.
Mint Pasic-Juhász Éva meséli, már a vasútállomáson magyar diákok fogadták, akik akkoriban nyüzsögtek az állatorvosin és a zeneakadémián. Kitöltötték a csak magyarul tudó lány papírjait, albérletet kerestek neki, elmagyarázták a szarajevói villamosok közlekedési rendjét, majd bevezették több tucat főből álló társaságukba. Első vizsgáin az egyetemi vezetés felkínálta neki a lehetőséget, hogy Kiss Károly professzor tolmácsolja szláv nyelven a feleleteit, de nem élt az ajánlattal: amikor lehetett, latinul válaszolt a kérdésekre. Aztán annak rendje és módja szerint beleszeretett egy bosnyák mikrobiológus tanársegédbe, aki Szarajevóhoz láncolta. És mindahhoz, ami a szarajevóiak osztályrészéül jutott jó egy évtized múltán.
A közeli bányából származó világos színű mészkövet megfaragták, a kőhasábokat kifúrták, a furatokba acélcsapokat illesztettek, a csapokat forró ólommal rögzítették – így az aprólékos gonddal egymásba kapcsolt halvány tónusú mészkőkockák képessé váltak arra, hogy harminc méterrel a Neretva vize fölött lebegjenek négyszázötven éven keresztül – mindaddig, amíg a HVO harckocsija céllövészetet nem tartott a város fölötti hegy lapos tetejéről. E rendkívüli katonai teljesítménynek – azaz a Csontváry Kosztka Tivadart is megihlető mostari Öreg híd néhány óra alatti lerombolásának – ma óriási fehér kereszt állít emléket a hegyen. A messziről jött embernek nehéz eldöntenie, hogy a boszniai horvát céllövők elismeréséül – vagy gyalázatául.
Ha kivételesen sokáig él, Ivo Andric a mostari hídnak is szép emléket állíthatott volna. Regényének lapjain feltűnhetnének a nyugati part horvát keresztény polgárai, akik először a keleti part bosnyák muzulmán polgáraival vállvetve, hősies harcokban űzték ki a várost romba döntő szerb csapatokat, amelyek különös gondot fordítottak a vallási szerepkörű épületekre, illetve azon bérházakra és hivatali helyiségekre, amelyek tagadhatatlanul az Osztrák–Magyar Monarchia virágkorát idézték fel. E műgondnak köszönhetően semmisült meg tizenkét mecset, a püspöki palota ötvenezres könyvtárával, a ferences rendi monostor, illetve számos jelentős épület a Tito marsall utcán – hogy a horvát visszacsapáskor szerb ortodox templomok és kolostorok tűnjenek el a lángtengerben. Andric soha meg nem írt regénye a győztes csatákat követően beszámolhatna a nyugati városrész lelkesültségéről, amellyel rávetette magát a keletire, célul tűzve ki Mostar bosnyáktalanítását. Plasztikus életképekkel mutathatná be a HVO mesterlövészeinek rátermettségét, amint telitalálatot érnek el a Neretva partján ruhát mosó muzulmán asszonyokon vagy a menekülő gyerekeken, esetleg a módszerességet, ahogyan a foglyul ejtett bosnyák nőket megerőszakolták.
Mostar, a hidakkal kettévágott város ugyanazt a gyalázatot élte át, mint Szarajevó – csak erről jóval kevesebb szó esik.
– Ennek az országnak nagyon szép a története, de a három nemzet nem tud megállapodni abban, hogy ki írja meg azt – mondja ékes magyarsággal Vladislav Lukic, ez a talpraesett, értelmes horvát fiatalember, akivel az Öreg hídnál is öregebb Kriva cuprija hídfőjénél üldögélünk egy ottomán kávéházban. Alkonyodik, fejünk fölött vontatottan száll az Allah akbar, az aksamra, azaz az esti imára hívó müezzinének. Bár a Neretva nyugati oldalán vagyunk, idáig nyúlnak a török óváros csápjai, áthallatszik a Kujundzsiluk, a rézművesnegyed szorgos kopácsolása, s körülöttünk pezseg a keleti élet, mint évszázadokkal ezelőtt. Mi kitűnően érezzük magunkat, Vlado feszeng: mint kiderül, akaratunkon kívül természetellenes helyzetbe hoztuk. Napszállta után az Öreg hídon – és persze az újabbakon is – megszűnik a közlekedés a horvát és a bosnyák oldal között: a horvátok nem ülnek be török kávézóba, a bosnyákok nem keverednek horvát szórakozóhelyekre, s így szent maradhat a béke.
– Nem élünk együtt, csak így lehet együtt élni – ismeri el Vladislav Lukic, aki szerencséjére túl fiatal ahhoz, hogy közvetlen tapasztalatai legyenek az öldöklésről. – De megjegyzem, idővel meg kell tanulnunk egymást elfogadni, különben a közös jövő igencsak kérdéses. Félő, hogy egyes népek autonómiáját el fogják törölni Bosznia-Hercegovinában. De itt a magyar kisebbségnek nincsen félnivalója, mert Mostarban csak én és a családom: édesapám és két bátyám beszélünk magyarul.
Vladislav apja, Vladimir Lukic hazánk tiszteletbeli konzulja a csaknem százezer lelkes, egykor virágzó, ma szinte haldokló iparú városban. A nyolcvanas évek derekán költöztek ki Magyarországra a jugoszláv államvasutak képviseletében; Vlado testvérei Budapesten végezték el a közgazdasági és a műegyetemet, ő az Örs vezér tér mögötti horvát tannyelvű általános iskolába és gimnáziumba járt. Amikor hazaköltöztek, mostari plébánosuknak megemlítették: Magyarországra kell mennie annak, aki arra kíváncsi, hogyan működik életképesen egy kisebbség – hiszen anyanyelvükön tanulhattak, s hetente járhattak horvát nyelvű misére a Váci utcába. Ma édesapjuk bosnyák–magyar kereskedelmi kapcsolatokat épít: a Lukic család egyik étolajunk kizárólagos importőre, mint Vladislav mondja, ez a termék hazánk első számú exportáruja Bosznia-Hercegovinában.
S amikor arra volt igény, szakembereket küldtünk az Öreg híd szétlőtt kváderköveinek kihalászására a Neretvából.
Másnap kora reggel átsétálunk a még kellemesen turistamentes oszmán mérnöki csodán, amelynek két sarkában egy-egy hídkocka áll Don’t forget ’93 (Ne feledkezz meg 1993-ról!) felirattal. Talán éppen a Koski Mehmet pasa dzsámi terasza volt az egyik helyszín, ahonnan az iglói patikussegéd mértéket vett nevezetes festményéhez, az 1903-ban festett Római híd Mostarban című alkotásához. Tovább a Braca Fejicán: a Karadzsoz bég dzsámi „bejáratával szemben levő kupolás, türbeszerű emlékmű újabb keletű, s az 1879–1912 között élt mostari költő, Osman Djikic emlékét őrzi. Körülötte, a fák alatt öreg sírkövek adnak hangulatos keretet a fiatal mostari költő emlékművének” – fogalmaz Bács Gyula 1977-es Jugoszlávia-útikönyve. Nos, a „hangulatos keret” három évtizeddel később olyan muzulmán temető, amelynek szinte minden sírkövén, gyerekén és asszonyén is, 1993 a halálozás éve.
Majd végiggyalogolunk a Tito utcán, a hajdani Monarchia-negyeden, amely szétlőtt épületeivel most is háborús állapotokat tükröz. A mostari színházon fekete gyászleplek: a napokban zárt be meghatározatlan időre – pénzhiány miatt. Megtorpanunk egy kétemeletes palotánál, jóformán csak a homlokzata maradt meg, arról pedig történelmi rétegekként söpörte le a tüzérségi tűz a vakolatot. Először a cirill betűk peregtek le, alattuk kopottan feltűnik a latin betűs szláv felirat, majd legalul, a Monarchia csukaszürke egyenruhájának színébe festve fekete betűkkel egyetlen csonka, vezetéknevétől megfosztott „Sándor” árválkodik.
Magyar világ Mostarban – az újravakolásig.
Folytatjuk
