Szarvasasszony a ködös Albionban

Magyar Éváról sugárzott portréfilmet péntek éjjel az m1-es csatorna. Egyik legnagyobb ma élő színészegyéniségünkről jó, ha ma annyit tud valaki Magyarországon, hogy ő a Sámánszínház alapítója, és hogy már évek óta angol színpadokon vállal szerepeket. Most éppen a Royal Shakespeare Company Rómeó és Júliájával járja a ködös Albiont, mint Capuletné.
A portréfilm készítői nem hagyják, hogy a néző maga döntse el, Magyar Éva kaliberű színésznő számára az angol színházi karrier a siker csúcsa-e, vagy inkább – részben legalábbis – másvalami: menekülés, megpihenés, erőgyűjtésféle. Egyszerűen ráerőltetik a képernyő előtt ülőre a saját verziójukat, azt, hogy bizony Magyar Éva számára a londoni színházi siker az élete, pályája megkoronázása. A néző azonban, ha nemcsak a rendezői nyomásra hallgat, hanem a saját érzékeire, például arra, hogy Magyar Éva melyik alakítása ragadta meg inkább a bejátszottak közül, más eredményre jut, mint a filmesek. A Sámánszínház agancsos nő- vagy állatfigurái – mert az alkotóktól, a filmben megszólalóktól szinte semmit nem tudunk meg sem a színésznő által alapított színházról, sem az alternatív színházi környezetről, amelyekben a produkciók létrejöttek, sem magukról az előadásokról – mégis a legerősebbek, a legintenzívebbek, a legbeszédesebbek. Még a kaposvári zenésjátékból bejátszott Kulka Jánossal való közös duett is többet ad a nézőnek invencióban, közvetlenségben, színpadi varázslat tekintetében, mint az angol politikailag korrekt módon közhelyes Shakespeare-jelenet színes bőrű Júliával, kosztümös Capuletnével, és szintén decensen öltözött dadával. Tudjuk, hogy Magyar Éva nem minden előzmény nélkül vágott neki a nagyvilágnak. Nánay István színikritikus, kuratóriumi tag a filmben el is mondja, hogy soha nem ítéltek meg a Sámánszínháznak akkora ösztöndíjat, amiből tisztességesen, gazdálkodhatott volna. Az ürügy pedig, amiért szintén elhangzik a filmben: hogy színháznak tánc, táncnak színház Magyar Éva művészete. Nem. Nem a feneketlen irigység, nem a kéjes pusztításvágy, nem a kényelem, nem. Hanem a skatulya. Kaposvárott, a nagy időkben sem érezte jól magát Magyar Éva, nem bírta a kicsinyes társulati szurkapiszkákat. Lassan elfogyott körülötte a levegő. Megkérdezte Máté Gábort, hogy elmenjen Magyarországról, és Máté arccal, névvel vállalja a filmben, hogy azt mondta neki, menjen. És hozzátette, hogy mert a Magyar Évához hasonló nagyon erős önképű emberek nem boldogulnak a magyar színházi életben, jobb nekik máshol. És nekünk, magyaroknak mi a jobb? A szégyen? Az elárvulás? A tehetséges emberek hűlt helye? De ezt már persze én kérdezem.
(Szarvassá válni… – m1, december 11., 0.15.)