Nem sokat bíbelődött Marton László Mozart utolsó színpadi művének előtörténetével. Amire Felsenstein még tanulmányok sorát fecsérelte – például kitalálni, miféle viszonyban álltak szereplők évekkel a cselekmény előtt –, azt mint problematikát zárójelbe tette, és új közeget, új kötődéseket választott. S így frissen eregetett új homályokat is. Mert ahogy katyvasznak érezzük Mozart és a librettista Schikaneder sztoriját – a klasszikus kérdések egyike: Az Éj királynője küldte három fiú mi okból döccenti tovább az eseményeket az ellenség Sarastro szája íze szerint? –, úgy Martonék pszichiátriája sem helyezhető csomómentes logikai hálóra.
Itt Tamino és Pamina egymás melletti szeparék két ápoltja, amelyekbe véletlenül mászik be egy kukásruhás lomis. Mivel tojást süt a radiátoron, és döglött stílmadarat nyomtak pólójára, ő csak Papageno lehet. Az öreg pap, aki valójában a mű szabadkőműves bölcsességkeresésének legnagyobb leckéjét adja, főorvosnak tűnik, míg Sarastro, ki már a sarkaiból kifordult térbe, a víziók világába érkezik, az intézet igazgatója lehet. A három dámával sincs sok gond, mert ők csak erotikus lázálmok notórius szereplői, ezzel szemben Papagena (Kriszta Kinga), az egyik telitalálat valódi, hús-vér taj-kártyás: alig hús-alig vér vénasszonyként infúziós állvánnyal bolyong a kórtermek között, mindig rosszkor jó helyen. Ahogy az MTK-s kisfocistának öltöztetett fiúk, úgy Monostatos (Kiss Tivadar) sem ússza meg viszont diszkrepancia nélkül: bőrszerkója indoklás nélküli – maradjunk abban, mert így a legegyszerűbb, hogy lelkes őrült ő is, aki néha belemotorozik a szerelmesek közös rosszulléteibe. (A szerecsené is régi probléma: miért botozzák, ha az elrabolt lány szökését akadályozta meg, s e megmagyarázatlan büntetés csak galádabbá teszi?)
A vígszínházi főrendezőt e morális sík kevéssé izgatja – ez a minimum, ha a megkerülős cselt, a „mindez csak sárgaházi hallucináció” egérútját minősítjük. Mégis értéket teremt, mert operás fáradt véna helyett a kortárs színjátszás bő artériáját nyitja meg. Mint a százéves Papagena, úgy szorul e műfaj vérátömlesztésre: világszínvonalú ötlet, ahogy a kórterem előbb oldalára dől, majd diagonálra bomlik, végül pedig a teljes díszlet (Michael Levin) a feje tetejére áll, miként a cselekmény is. A bűvös csengettyű dallamára elomló tárgyak játéka tízpontos, mint ahogy a statisztéria misztikus mozgatása, vagy a rádiótelefonnal spékelt Képária-jelenet is. S a sodrott kötélfüggöny, amely amennyire világítható és multifunkciós, ugyanannyira pofonegyszerű: érdemes volna miatta felpofozni néhány, valódi ötlet híján absztrakcióban térdig gázoló operarendezőt. Máskor pedig elfárad a figyelem, s marad a hentergés, illetve Papageno F-dúr áriája, amelyet még senkinek sem sikerült értelmesen, nem túlspilázva kitölteni.
A most debütált harmadik szereposztás imbolyog: az ifjú és szimpatikus Pataki Potyók Dániel izzadtság nélkül tudja le Tamino fogós szólamát, de ez ne tévesszen meg senkit. Nagymező utcai nazalitással és volumenen abszolválja, s a hősi szín hiánya leginkább a bizonyos Öreg pap-jelenetben kínos. (Főleg, hogy nagy idők egykori nagy Sarastrójával, Kováts Kolossal kellene megküzdenie.) Sikeres Paminaként évek óta látjuk Wierdl Esztert, aki most gyengébb formát mutat, szopránja nyeltebb, bizonytalanabb, mint máskor, ráadásul találó kosztümök mellett őt egyedül még a jelmeztervező (Benedek Mari) is előnytelen helyzetben hagyta. Papagenóval közös, filozofikus Esz-dúr kisduettjük pedig hamiskás, de képtelenség is egy hálózsákkal letakarva tisztán énekelni. A madarász Szegedi Csaba matériája továbbra is pompás, a szerep kétségtelenül övé, bár adhatna több testet felső regisztere alá, és kevésbé kéne hadarnia. Az idővel való sietős bánásmód különben előadásszerte általános: a színészi eszközökben szegényebb, járatlanabb operisták menekülnek a prózától – több esetben okkal.
Szvétek László kiegyensúlyozott, szemérmes Sarastrója meglepetés, a Wagner-szerepek évek óta tartó decibeltúráztatása után is sok kellem és bársony maradt mély baszszusában. A vampra vett dámákra (Wittinger Gertrúd, Várhelyi Éva, Bakos Kornélia) dermedten csorgatta nyálát a körúti közönség. Énekesek általában nem rajongnak alsóneműben történő vokalizálásért, tán ezért ütött át a megjátszott fehérmájúság még az altista triótag merész combvillantása ellenére is. Örömmel láttam tenor őrállói szerepben Daróczi Tamást, aki veterán Taminóként leginkább a szereposztóknak mesélhetne a szólam magvasságáról. Az Éj – és nem az este – királynőjét a végére hagytam, mindenféle cséplési szándék nélkül: Varga Viktória a lehetetlen áriákat korrektül hozza, háromvonalas F-je sem csak bemondásra van, egyelőre mégsem tudok mást írni róla.
Az Operaház zenekaráról viszont igen: úgy volt disztingvált a játékuk, ahogy kevés is. Erről aligha tehetnek ők, az Andrássy úton, de főleg a kormányakaratból hibernált Erkelben ugyanez erőteljes is lehetne. Kovács János karmester stílusa és ízlése szerencsére nem helyfüggő, míg az operajátszás az. Marton László olvasata végül még szembesít bennünket a kint-bent lét kettősségével: e Varázsfuvola-verzió bármit is jelentsen vagy kerüljön meg, friss és szellemes – nem egy mégoly pikkpakk prózai kisszínházban lenne a helye.
(Mozart: A varázsfuvola. Vígszínház, január 16., 19 óra.)
origo.hu
Bródy János fia takarít, hogy elüsse az időt a kaliforniai börtönben
