Az adónkból tesznek tönkre

Normális esetben az állam a nemzet tulajdona. A nemzet pedig alapvetően szolidáris közösség. A szolidaritás az adózásban nemcsak igazságos és méltányos, de kifizetődő is. Nem követelhetek egy rokkant öregembertől annyit, hogy még rokkantabb legyen

Hónapokig készült az APEH vagyonadó-kalkulátora. Az eredmény: vacak kérdőív, amit bármelyik középiskolás elő tudott volna állítani a nagyszünetben. Persze nem az a fő baj, hogy sokat kellett várni rá, hanem hogy egyáltalán elkészült. Borzalmas. Viszont – mivel meglehetős pontossággal mutatja adóhivatalunk, sőt adórendszerünk állapotát – legalább olyan érdekes, mint amilyen bosszantó.
A dolog a következőképp működik: a hivatal megkérdezi, hol található az ingatlanunk. Ha bejelöljük, hogy egy Pest megyei városban, arra már nem kíváncsi, melyikben; ugyanazzal az értékkel kalkulál Budaörsön, mint Nagykőrösön, bár utóbbi településen feleannyiba kerülnek az ingatlanok. Nem érdekli a kalkulátort az sem, mekkora telek tartozik a házhoz. Lehet akár golfpályám vagy ötvenhektáros szántóm, esetleg erdőm tóval és vízeséssel – ugyanannyit kell adóznom utána, mintha csak kiskertem volna, három tő tátikával. Nem érdeklődik az APEH az iránt sem, hogy vannak-e melléképületeim; csak azt kérdi, a garázsom tizenhat négyzetméter fölötti vagy alatti (miért pont tizenhat?). Ugyanannyit ér az ingatlan, ha egy szál deszkabódé található rajta, mintha tágas pince is, netán alagsor konditeremmel.
Azzal sem foglalkozik a hivatal, hogy a település szélén vagy közepén van-e a ház. Csöppet sem érdekli, hogy hányan lakják. Megkérdezi, egy vagy két fürdőszoba van-e benne, de aztán ugyanannyira taksálja a márványgránit borítású fürdőszalont, mint a pévécés mosókonyhát. De ez még semmi! Ha valaki ezek után kíváncsi, mennyire akarják lehúzni, regisztráltatnia kell magát, közölve személyes adatait. Az önkényes, nevetséges kalkulációt az APEH tehát bevallásnak tekinti, elraktározza, és bármikor felhasználhatja ellenünk.
Az ingatlanadó eleve igazságtalan és káros. Régebben, még a tervezési szakban luxusadónak mondták, aztán harmincmillió forintban állapították meg a mentesség határát, jelezve, hogy a drágább ingatlan luxus. Ugyanakkor ma az építési költség cirka háromszázezer forint négyzetméterenként – egy új, elfogadható méretű családi ház körülbelül harmincmilliónál kezdődik, és akkor telket még nem vettünk alá. Hazánkban sok családnak van harmincmilliós vagy annál többet érő ingatlanja, s mellé megélhetési gondjai.
E közteher ráadásul erősen gazdaságfékező. Kinek volna kedve a fűtést rendbe hozni, garázst építeni, nyílászárót cserélni, szigetelni, a tetőt befoltozni, ha ez évente minimum hetvenezer forintos adókiadást jelent? Senkinek, pedig az építőipari kis- és középvállalkozások zömmel ilyen munkákból élnek. Ugyanakkor európai összevetésben Magyarországon kirívóan rossz állapotú a lakásállomány, ami megmutatkozik a magas károsanyag-kibocsátásban, a lakók rossz egészségi állapotában is, meg abban, hogy rondák a házak. A jó, korszerű lakóingatlanok össztársadalmi értéket jelentenek, tehát nem kéne büntetni a tulajdonlásukat, inkább elősegíteni, hogy minél több épüljön. Egy ésszerű adópolitika az értékteremtő beruházásokat igyekezne támogatni, és inkább a káros, vagyis a gazdasági, természeti, szociális környezetünket romboló tevékenységeket adóztatná keményen – a multinacionális nagyvállalatok beruházásai gyakran az utóbbi kategóriába tartoznak, mély tisztelet a kivételnek.
Azonkívül: akiknek harmincmillió forintnál értékesebb házuk vagy lakásuk van, többnyire súlyos illetékeket kellett leróniuk érte. (S ha építkeztek vagy felújítást hajtottak végre, minden egyes tégla vagy cserép után újabb adót kellett fizetniük az egyébként már adózott jövedelmükből.) Ezt többszörös adóztatásnak nevezik, akik értenek hozzá. Rontja a versenyképességet, kitermeli az adóelkerülést, káros különbségeket eredményez. A probléma azonban ennél is mélyebb. Nemcsak az a baj, hogy túl sokat fizetünk, hanem és főleg az, hogy nem látjuk értelmét. Azért nem látjuk értelmét, mert nincs neki. Minél több közterhet cipelünk, annál kevesebb a köz, amit érdemes cipelni.
Az adórendszer a gazdaság szíve. S mert a mai korban minden egyéb terület a gazdaságnak rendelődik alá, amikor adózásról beszélünk, a hétköznapi életünk problémáiról beszélünk. Az adózás hatással van arra, milyen vállalkozások erősödnek meg és milyenek mennek tönkre. Hatással van arra, mennyi munkahely van és ezek milyenek; hogy mennyi gyerek születik és mennyit abortálnak el, mennyi kórházat és iskolát zárnak be vagy építenek, hogy mennyi honfitársunk lesz hajléktalan, narkós, alkoholista, depressziós. Az adórendszer hatással van arra is, beszívható marad-e a levegő, iható marad-e az ivóvíz, s hogy mennyi káros adalékanyag kerül az élelmiszerekbe.
Ha az emberek nem szeretnek adózni, az nem azért van, mert az adózás önmagában rossz. Azért utálunk adózni, mert azt tapasztaljuk, hogy a pénzünkkel hosszasan és durván visszaélnek az ország vezetői. Az ókorban gyakran vetettek ki sarcokat, hogy a befolyó összegből fegyvereket készítsenek az adóalanyok ellen. A mai rendszer ugyanilyen: erőszakos, kegyetlen, öncélú. Normális esetben az adózás nem valamiféle horribilis dolog lenne, hanem részvétel a közösség életében. Az adófizetés az állam és a polgára közti gazdasági viszony alapvető gesztusa. Persze csak akkor, ha az állam nem holmi felettünk álló, ellenséges hatalom, amely kedvére kifoszthat minket, mint XIV. Lajos, a modern totális diktatúrák vagy a Gyurcsány–Bajnai-kontinuum idején.
Normális esetben az állam nem ellenség, hanem a közjavak összessége. Olyan rendszer, amit együtt tartunk fenn és működtetünk. Az állam java az én javam – és viszont. Ilyen esetben az adózás ahelyett, hogy megalázna, jogokat biztosít: a részvétel, az elszámoltatás, a részesedés jogát. „Adófizető állampolgár vagyok” – ennek rangnak kéne lennie, nem pedig a lúzerség szinonimájának. Normális esetben nem azért adózunk, hogy tönkremenjünk, hanem hogy legyen közvilágítás, közbiztonság, közút, közegészségügy, közoktatás, közlekedés, köztulajdonban levő energiaellátás, mindannyiunknak. A közösségnek. A nemzetnek.
Merthogy normális esetben az állam a nemzet tulajdona. A nemzet pedig alapvetően szolidáris közösség. A szolidaritás az adózásban nemcsak igazságos és méltányos, de kifizetődő is. Nem követelhetek egy rokkant öregembertől annyit, hogy még rokkantabb legyen. Viszont ha könnyebbé teszem az életét, kevesebb közpénzt kell fordítanom a kezelésére. Ha a szegény gyerek tanulását az állam kifizeti, a gyerekből később pazar adófizető lesz, nem pedig munkanélküli. Ha a magyar kis- és közepes vállalkozásoknak az állam adókedvezményeket ad, azt a szektort erősíti, amely még mindig a hazai munkahelyek több mint nyolcvan százalékát biztosítja. És így tovább.
A klasszikus közgazdaságtan atyja, a XVIII. századi Adam Smith A nemzetek gazdasága című könyvében azt szorgalmazta, hogy az adó legyen pontosan meghatározott, méltányos, igazságos és olcsó. (Az olcsóság nem azt jelenti, hogy alacsony összegű, hanem hogy nem kerül sokba a beszedése. Adam Smith az APEH-et nagyon utálta volna.) A neoliberálisok, akik a brit moralista utódjának tartják magukat, és szorgalmazzák az egykulcsos adót, figyelembe vehetnék, hogy maga Smith is progresszív adózást javasolt: vagyis, hogy a szegényebbek kevesebbet, a gazdagabbak többet adózzanak.
Hallani, hogy az új kormány az ingatlanadó eltörlését tervezi. Ez egy lépésnek nem rossz. De csak akkor ér valamit, ha a teljes adórendszer gyökeres átalakítása követi – hogy végre jól működő, gazdaságos, normális, a nemzet érdekét szolgáló államunk legyen. Amelyben a jövő is nagyobb biztonsággal kalkulálható.