Hangyaszínészek a közszolgálatin

A kissé szerencsétlen című Hat órai tea egy ideje Teadélutánra változott az m1 műsorán, és egy bő órával korábban is kezdődik. A címadástól továbbra sem dobok hátast, mert a harminc felettiek számára rémisztően unalmas és jellegtelen, a fiatalabbaknak pedig ez a szó vélhetően nem jelent semmit.
A hat órai teás korszak óta a műsor profilja tisztulni látszik. A telivér kulturális témák mellé akadnak odaillő periférikusan kulturálisak, mint például Bobby Fischer sakknagymester alakja, budapesti évei, magyar származása, vagy Prága és kocsmái száz éve magyar írók tollán. A közös nevező az élményszerűség, a mesélhetőség, az, hogy nem kell csúcsértelmiséginek lenni, vagy nem kell valamilyen szűk szubkultúrához tartozni ahhoz, hogy valaki a fenti témákat és feldolgozásukat érdekesnek találja.
Ebből a szempontból a sakknagymesterről szóló rész sikerült a legjobban, bár Novodomszky Éva egyik interjúalanya nem tudta szalonképesen, higgadtan kifejezni, hogy nem értett egyet a két éve elhunyt Bobby Fischer politikai és egyéb nézeteivel, személyiségét sem tudta elfogadni, s ezért úgy gondolom, nem lett volna szabad képernyőre engedni, illetve a műsorvezető feladata lett volna, hogy az árnyalt és a néző számára is érthető, pontos, távolságtartó megfogalmazás felé terelje a nyilatkozót.
A második helyezés a prágai blokké. Ütős felvezetése ugyan a Fischerről szólónak sem volt, de a prágai anyagnál a ráhangolás hiányát nem tudták izgalmas információkkal, anekdotákkal sem feledtetni a nyilatkozók. Novodomszky nagyon sok kérdést bennük hagyott. Már azzal is elégedett volt, hogy megtudta, az egyik szerkesztő, ha Prágába utazik, olyankor kocsmáról kocsmára jár. Hát ez szerintem is hihetetlen!
A telivér kulturális anyagok sajnos nem kaptak lábra menet közben sem. A szombathelyi Weöres Sándor Színház színpadán hangya méretű színészek ágállnak hosszan egy fél amatőrfelvételen a Liliomfi bemutatóján. Pedig az még, hogy bemutató van, nem kellő apropó. A kellő apropó az, hogy miért érdekel minket itt és most, 2010. elején egy darab, egy történet vagy figura, vagy sors. Vagy pont az a vidéki színház. Az szép, hogy a helyi közönség szereti a darabot és a színházat, és az is szép, ha a megszólalók el is tudják mondani a darab tartalmát, csakhogy ez éppen annyira nem érdekel, mint önmagában Milne születésének évfordulója, ha mást nem tudnak hozzátenni, és irodalomtörténész sem akad, aki kihúzhatná őket a bajból, mert amit bejátszottak a műsorban, Alföldi nagyon kínos nagykönyves Micimackó-filmje színtiszta égés. Semmi más.
Bár ma a kultúrából kiindulva kisebb forradalmak zajlanak a világban az életünk számos területén, nálunk a kultúra az elektronikus médiában még mindig annyi, hogy van-e évforduló, bemutató, új lemez, mert akkor hadd szóljon. A mi legfőbb közszolgálati csatornánkon még mindig nem értik igazán, hogy a kultúraközvetítés külön szakma, nem is szakma, külön embertípus kell hozzá.
(Teadélután, m1 – január 18. – 16.45.)