Megint az olaszok

Megállapíthatjuk, hogy a hazai könyvkiadás olyan tempóban dolgozik, hogy már sem pénzzel, sem idővel nem lehet követni, de ez persze még mindig jobb, mint ha azt sem tudnánk, hogy ki az a Bukowski, mert volt ilyen is, húsz évvel ezelőtt. Még örvendetesebb, hogy így aztán az italománok is jól járnak. Egymást érik az Olaszországgal kapcsolatos kiadványok, ezekből a legjobbak egyenesen élet- (és étel-) vezetési tanácsokkal szolgálnak. Ez azért fontos, mert mi itt nagyon rosszul élünk (és nem csak és elsősorban „gazdaságilag”), az olaszok pedig nagyon jól. Ha csak a sztereotípiákat és a közhelyeket vesszük (amelyek többnyire igazak), akkor is. Az olaszok szénné eszik magukat, mégis ott a legmagasabb a várható élettartam Európában. A társadalom ugyan ott is öregszik, csakhogy hetven-nyolcvan éves emberek rohangálnak az utcán, vagy szanaszét a lakóautóikkal, és senki nem akarja őket otthonokba dugni. A család intézménye a legerősebb alap, három generáció is él együtt, a közösségi kapcsolatokat gondosan ápolják. Tisztelet, hagyomány, kreativitás, spontaneitás. Formatervezőik a világ előtt járnak, ők gyártják a legszebb és leggyorsabb autókat és motorokat, de képesek lelassítani az időt. Mindent megünnepelnek, amit csak lehet, és a focistákon még a gatya is másképp áll. A zene nyelve az olasz, anyanyelvük zene, élvezik az életet és a művészeteket. Egy fiatal köztársaságról beszélünk, ahol nemrég (különösen délen) még elképesztő volt a nyomor. Erre fel feltalálták a pizzát. Az ország minden nehézség ellenére (korrupció, ingatag kormányok, maffia) humánus életideált nyújt és sugároz, és az emberek megőrizték provinciális dimenzióikat. Mindez Annalisa Coppolaro-Nowell Dolce Vita – Útmutató Itáliához és az olaszokhoz (Tericum Kiadó, 2009) című könyvéről jut eszembe, ami azért is érdekes, mert a signora egy brithez ment férjhez, és nem ájul el mindentől, mint egy bepöccent turista. A szerző ezt írja például az Étel és bor című fejezetben: „Marinella anyám nagynénje volt, nem lenne túlzás, ha azt mondanám, legalább századik évét taposta, mégis teljesen önállóan élt a saját lakásában. Amikor lebeszéltük az ebédkészítésről, fiatalságáról kezdett mesélni: még mindig jól emlékezett néhány fogás receptjére, amiket Violet Trefusisnak, Virginia Woolf barátnőjének készített, aki maga is remekül írt.” La Convivialita annyit tesz, a közös ünneplés öröme és a zseniális szakács, Giorgio Locatelli szerint ez a szó fejezi ki legpontosabban, mit gondolnak és éreznek az olaszok az ételekkel, az étkezéssel kapcsolatban. Az viszont az olasz konyha rajongóinak ünnep, hogy megjelent magyarul Locatelli Ízek Itáliája, Tankönyv haladóknak, kézikönyv séfeknek című alapvetése (Alexandra 2009.) Ez nem receptgyűjtemény, inkább enciklopédia és az öröm könyve, olyan, mint ha pármai sonka illatát hozná a szél a szomorú télbe.