Őrizet alatt

„ mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb” – mondta gróf Apponyi Albert, aki az első világháborút lezáró béketanácskozások során, kilencven esztendővel ezelőtt e napon fejthette ki álláspontját a legyőzött Magyarország képviseletében Párizsban. Ám híres védőbeszéde már nem sokat nyomott a latban. A győztes hatalmak nem változtattak az elkészült diktátumon, amelyet a magyar fél 1920. június 4-én a Nagy-Trianon-kastélyban írt alá.

Botlik József történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense:
Nézetem szerint az alapvető hiba volt, hogy Károlyi Mihály nem tudatosította az antanthatalmakkal: a háborúba a Monarchia lépett be, és az is veszítette el, nem pedig Magyarország. Ennek ellenére Apponyi Albert beszéde nem maradt hatás nélkül, rádöbbentette a győztesek egyes politikusait arra, hogy a békekonferencián elvetették egy következő nagy háború magvait. Talán ha Apponyi hamarabb fejthette volna ki álláspontját (a területi kérdések rendezésében a hovatartozás eldöntésére vonatkozó népszavazás elrendelését kérte a Teleki Pál által készített híres „vörös térképre” hivatkozva, melyen Teleki a magyar nyelvterületet vörös színnel jelölte), nagyobb hatása lett volna a béketárgyalásokra, ám 1919 tavaszán, tudomásom szerint, a bécsi antantmisszió visszatartotta azt a meghívót, melyben a magyar felet invitálták Párizsba. Eközben Tomás Garrigue Masaryk (kinek felesége, Charlotte Garrigue Wilson amerikai elnök unokahúga volt!) révén a csehek befolyása folyamatosan nőtt, sikerült rábírniuk Wilsont még arra is, hogy indítványozza: Ausztria Dél-Tirolért cserébe fájdalomdíjul kérje az Őrvidéket, a mai Burgenlandot. Később az antantszövetségesek már nem is akarták megismerni a magyarok álláspontját. Bár Apponyi beszéde ráirányította a figyelmüket arra, hogy valami nagyon rossz történt, a beszéd a nevezetes Millerand-levél kivételével (amelynek lebegtetett határkiigazítási lehetőségét később nem vették figyelembe) már nem tudott érdemi hatást gyakorolni a kialakult helyzetre.

Bartók Béla történész, az Eszterházy Károly Főiskola docense:
Apponyi Albert nyugaton nem éppen nemzetiségbarát politikusként vált ismertté a lex Apponyi révén, amely kötelezővé tette a nemzetiségi területeken is a magyar nyelvű alapoktatást (a nem magyar anyanyelvű gyermekeknek a negyedik évfolyam után gondolataikat magyarul élőszóval és írásban ki kellett tudni fejezni; a hivatalos iratokat, feliratokat is magyar nyelven kellett megfogalmazni). A magyar küldöttség mozgásterét behatárolta, hogy nem vonták be a tárgyalásokba, a békefeltételeket is csak néhány nappal korábban ismerhették meg. De meglepte a delegációt az is, hogy nem a hagyományos, XIX. századi béketárgyalások forgatókönyve szerint folyt az esemény, ahol érvek ütköztetésén alapuló párbeszéd zajlik, ellenkezőleg: nyers gazdasági és politikai érdekek jelölték ki az új határokat. Így hiába készültek föl a magyarok statisztikákkal, történelmi és földrajzi adatokkal, ha a határt a vasút iránya határozta meg. A kultúrfölény taglalása akkoriban nem volt olyan korszerűtlen érvelés, mint ma, a korabeli diplomácia bevett elemének számított. Ettől függetlenül Apponyi olyan nézetekhez, eszmékhez, elvekhez ragaszkodott, amelyeket egyszerűen meghaladott az első világháború. És talán szerencsésebb lett volna nem ragaszkodni a távol eső terültekhez, helyette inkább a magyar szállásterület szomszédságában fekvő vidékek megmaradása mellett érvelni, mint a Felvidék déli része vagy a Partium.

Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója:
A magyar közéleti-politikai retorika a múlt század elején az európai élmezőnyhöz tartozott. A kávéházak, díszvacsorák, egyletek, háromnapos lakodalmak magyar világában a szónoklattan kiemelkedő tudománynak számított. A magyar parlamentarizmus speciális viszonyai közepette, a dualizmus időszakában a klasszikus színvonalú, rendkívüli tömeghatást elérő politikusok egész nemzedéke nőtt fel. Ennek a politikai iskolának egyik legjobb szónokaként, a békedelegáció vezetőjeként Apponyi kiváló választás volt, rendkívüli nehézségű küldetésében mai szemmel sem hagyott kihasználatlan retorikai lehetőségeket. A 74 éves Apponyi majd két órán keresztül beszélt. Clemenceau felszólítása ellenére végig állva maradt, tolmácsot nem igényelve franciául elmondott beszédét maga fordította szakaszonként angolra, majd olaszra. A beszéd csúcspontja volt annak a példátlan előkészítő munkának, amelyet az előző hónapokban a magyar békedelegáció több mint négyszáz kötetnyi dokumentumban, statisztikában, térképben foglalt össze. A beszéd sok tekintetben a magyar történelmi osztályok világképének és küldetéstudatának gyönyörű-tragikus összefoglalása volt. Az ország elvi egysége nem lehetett kérdéses magyar politikus számára. Más kérdés, hogy a beszéd, alkalmazkodva az adott politikai realitásokhoz, az európai egyensúlyra és a népszavazás követelésére helyezte a hangsúlyt, ám ekkorra már mindent eldöntöttek. A megalázott, rendőri őrizet alatt tartott magyar küldöttség szerepe szimbolikus volt.

Párizsba, ahol hónapok óta folytak a béketanácskozások, 1920. január 7-én érkezett meg a magyar delegáció, amelyet Neuillyben szállásoltak el; a küldöttség tagjai példátlan módon nem érintkezhettek a külvilággal, a szállodát nem hagyhatták el. A legyőzött Magyarország kilencnapnyi várakozás után, január 16-án kapott szót először s utoljára álláspontja ismertetésére, akkor, amikor a béketervezet lényegében már készen állt, a dokumentumról csak az aláírás hiányzott.
A magyar békeküldöttséget Apponyi Albert gróf vezette, aki 1919 novembere óta készült a feladatra, amelyre decemberben kérte föl a kormány. A francia külügyminisztérium dísztermében több mint kétórás beszéde során franciául, angolul és olaszul ismertette a békekonferencia legfelsőbb tanácsával a magyar álláspontot: „…kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok” – kezdte szónoklatát Apponyi.
Pompásan szerkesztett beszéde során kitért arra: Magyarországot megdöbbentette az a határtalan szigor, melyet kizárólag vele szemben alkalmaztak. „Nem titkolhatjuk el, mindenekelőtt, megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. […] A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére lényeges oly területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonassanak. Mert az ország e szerencsétlen középső része, elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén-, érc- és sóbányáinak legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jó részétől, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától és eszközétől, ugyanakkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen” – érvelt a gróf a történelmi Magyarország határainak sérthetetlensége mellett.
„…mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb” – szögezte le Apponyi Albert. Majd rátért a magyar érvek felsorakoztatására: „ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök”. Nehezményezte, hogy hazánkat az ítélet meghozatala előtt meg sem hallgatták, érveit az ország nem juttathatta érvényre.
A hallgatóságát ámulatba ejtő Apponyi kifejtette: a Magyarországtól elszakítani kívánt tizenegymillió lakos 35 százaléka magyar, ugyanakkor egy és egynegyed millió német is az új határok túloldalára kerül, mely a magyarság lélekszámával együtt már 45 százalékot tesz ki. „Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazási módja nem előnyt, hanem a szenvedések sorát jelentené. Ha feltesszük tehát – amitől távol állok –, hogy a nemzetiségi elv alkalmazása a fennmaradó 55 százalékra nézve előnyösebb állapotot teremtene, mint a történelmi Magyarországon, még mindig az elszakítandó népesség majdnem felére nézve ez az elv nem vonatkozhat, vagy ha vonatkozik, úgy fordított értelemben. Nézetem szerint pedig, ha elvekről van szó, úgy azokat egyenlő módon kell alkalmazni mindazokra, akiket a szerződés rendelkezései érintenek” – fejezte ki értetlenségét a gróf.
Majd áttért arra, miért nem volna előnyös Európa (s benne Magyarország) számára, ha az országtól leválasztanák a békediktátumban meghatározott területeket. Kijelentette: az ország feldarabolásának egyetlen következménye „nemzeti hegemóniának átruházása volna oly fajokra, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak”. Számadatokkal alátámasztott érvelésében Apponyi arra hivatkozott, hogy a magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a nyolcvan százalékot, míg a románoknak csak 33, a szerbeknek 59 százaléka ismeri a betűvetést. A felsőbb társadalmi osztályokat tekintve a gimnáziumi érettségit szerzettek arányát a magyarság körében 84 százalékra tette, a románok hasonló arányszáma csupán 4 százalék, miközben az egész népesség 16 százalékát alkotják; a szerbeknél pedig mindössze egy százalék.
Ezzel kapcsolatban leszögezte: „Nézetem szerint a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából. […] Nem lehet sem közömbösen, sem megelégedettséggel szemlélni azt a körülményt, hogy a nemzeti hegemónia oly fajokra száll át, amelyek ha a legjobb reménységgel kecsegtetnek is a jövőre nézve, de ma még a kultúra alacsony fokán állanak.” Hozzáfűzte, hogy a megszállók tönkretették a kolozsvári és pozsonyi egyetemet, az intézmények tanárait pedig elűzték.
„Mindenesetre feltételezhetjük, hogy még egy magasabb kulturális fokon álló nemzetiségi kisebbség is képes a hegemónia gyakorlására egy alacsonyabb fokon álló többséggel szemben, de hogy egy alacsonyabb kulturális fejlettséggel bíró kisebbség vagy egy igen csekély többség hegemóniával bírhasson, elérhesse a felsőbbség önkéntes elismerését és a morális egybeolvadást egy magasabb kulturális fokot elért nemzetiséggel szemben, ez, Uraim, organikus lehetetlenség” – nyomatékosított.
Kifogásolta, hogy az antant puszta feltevésekre alapozva úgy vélte, „Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó elemet fajrokonaik alkotják, mint Magyarországhoz, ahol a magyar hegemónia érvényesül”. Hogy eldönthető legyen, a lakosság mely ország területén kívánna élni, Apponyi népszavazások kiírását kérte, azzal a kitétellel, hogy azok eredményét Magyarország semmiképpen nem fogja vitatni.
Kérte azt is, a győztesek a helyszínen vizsgálják meg a történteket, küldjenek ki a végső döntés előtt szakemberekből álló bizottságot, hogy meggyőződhessenek azokról a tényekről, amelyek az elcsatolni kívánt, de az ellenség által már megszállt területeken végbemennek. A gróf emlékeztetett arra: a történelmi Magyarország, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Az állam területén sehol sem húzhatók természetes határok, és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többi ezt meg ne szenvedje. Az alakítandó új államok azonban „átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belső vándorlást, amely a munkást a kedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élőket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsőséget, fejlődést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át”. Figyelmeztetett arra is: az új alakulatokat az irredentizmus aknázná alá, „sokkal veszedelmesebb formában, mint azt Magyarországon egyesek fölfedezni vélték”.
Bár a történelmi Magyarországot megszálló szomszéd államok képviselői demonstratívan nem vettek részt Apponyi védőbeszédén, a többi nemzet jelen lévő képviselőinek egy része alig tudta titkolni megindultságát.
A békedelegációt az állomásokon búcsúztató, tiltakozó feliratokkal, nemzeti zászlókkal felvonuló, megrendült, zokogó közönségnek Apponyi azt mondta, már a jövőre gondolva: ha a térképen összeszorítják is Magyarországnak határait, Magyarország igazi határai addig fognak nyúlni, ahol igaz magyar lelkek laknak.