Inkább az beszédtéma nálunk, hogy ki legyen a szövetség elnöke, mint hogy ki a válogatott középcsatára. Ez az egyszerű, mégis szemléletes jelenség sokat elárul a magyar labdarúgásról. Csak a játék kedvéért: a tisztelt olvasó gondolkodás nélkül meg tudná-e mondani, hogy ki a francia szövetség elnöke? Ugye, nem. (Egyébként Jean-Pierre Escalettes.) Henryhoz, Trezeguet-hez, Anelkához és Benzemához – csak hogy a legismertebb jelölteket említsük – viszont nem kell külön magyarázatot fűzni.
Tetszik, nem tetszik, a magyar futball idei első komoly feladata mégis az elnökválasztás. Kisteleki István ugyanis még karácsony előtt váratlanul lemondott (igaz, a közgyűlésig, tehát február végéig hivatalban marad). Ő ugyan azt állítja, eme döntését már hónapokkal korábban meghozta, csupán a bejelentés váratott magára, az intézkedéseiből mégsem ezt lehetett kiolvasni. Elegendő csupán azt felidézni, ha szándékában állt távozni, akkor miért hosszabbította meg a selejtezősorozat közben Erwin Koeman szövetségi kapitány szerződését. Kisteleki elnökként nem volt rosszabb a magyar futball egészénél, igaz, jobb sem, ha történelmi távlatban akarjuk elhelyezni négyéves regnálását, akkor azt mondhatjuk, az MLSZ fennállásának legkevésbé szavahihető – „Nem akarok elnök lenni!” – első embere volt. Ám immár sekélyes kéj lenne a hibáin élcelődni, érdekesebb – s szinte megtippelhetetlen – kérdés, hogy ki lesz az utódja. S nem azért, mert nem tudnánk megnevezni számításba jövő jelölteket, hanem mert az élet más területén megbecsülést, vagy akár csak hírnevet kivívott emberek nem szívesen lépnek erre az ingoványos talajra. A labdarúgó-társadalom pedig már rég felemésztette belső tartalékait.
Az új elnöknek először is Erwin Koeman jövőjét kell tisztáznia. S nehezen képzelhető el, hogy igényt tartana a munkájára. A kapitány nemcsak a világbajnoki selejtezősorozat kulcsfontosságú mérkőzéseit, hanem a magyar edzők többségének a bizalmát is elvesztette. Kissé mesterkélten felhajtott népszerűsége hamar elillant. Egyetlen indok merülhet fel a megtartása mellett: a pénzszűke, a csak súlyos anyagi következményekkel felbontható szerződése. Bár furcsa lenne, ha az új elnök rögtön eme akadály előtt meghátrálna. Az is felettébb beszédes, hogy Koeman hallgat. Noha az NB I-ben javában tart a holt idény, válogatott játékosok egész sora játszik klubcsapatában, ám nincs hír arról, hogy a kapitány figyelné őket.
Koeman menni fog. Azt viszont meg is tippelhetjük, hogy ki követheti: Egervári Sándor. A rutinos szakember szerényen bár, de korábban is kifejezte, szívesen vállalná a munkát, az utánpótlás-válogatottak élén bizonyított, s élvezi Mezey György támogatását, akinek pedig számít a szava. Ha megvan a kapitány, rögvest meg kell kezdeni a felkészülést az Európa-bajnokságra. S nem is feltétlenül a 2012-esre, hanem a 2016-osra. Eb-re eleve könnyebb kijutni, mint vb-re, hat év múlva pedig már huszonnégy csapat részvételével bonyolítják le a kontinenstornát.
Ám még hasznosabb, ha szakítunk azzal a gondolkodásmóddal, hogy a válogatott eredménye alapján ítéljük meg a magyar labdarúgást. Fordítva kellene. Ha végre eljutnánk odáig, hogy a magyar futball a legfontosabb mutatók terén kiállja az összehasonlítást legalább az európai középmezőnnyel, akkor joggal várhatnánk el eredményt a nemzeti csapattól. Addig ez csupán csodavárás.
Nézzük a legfontosabb számokat! Nemzetközi tapasztalat, hogy egy országban akkor beszélhetünk erős alapokon nyugvó futballkultúráról, ha az igazolt labdarúgók száma a teljes lakosságnak durván az öt százaléka. Magyarország esetében könnyen számolhatunk fejben, a tízmilliós népességre ötszázezer futballistának kellene jutnia – mint ahogy az ötvenes években jutott is. Tavaly ez a szám 127 ezer fő volt. S valószínűleg még ez is kozmetikázott adat, mert a klubok általános gyakorlatként – az állami támogatás érdekében – olyan gyerekeket is nyilvántartanak igazolt játékosként, akik egy évben egy tornán vesznek részt, edzést pedig egyáltalán nem látogatnak. Riasztó példaként közölhetjük, akad olyan megye, ahol az utánpótláskorú fiatalok csupán két százalékát regisztrálták a bajnoki rendszerben. Magyarországon persze önmagában a tömegesítéssel – a Bozsik-program felélesztésével – nem lehet megoldani a problémákat, a népesség elöregedése nemcsak a labdarúgásban, hanem a nemzetgazdaság minden szegletében rontja a nemzetközi versenyképességet.
A kilábaláshoz mégis ez az egyik kapaszkodó. A másik a tőkehiány csökkentése. E tekintetben az elmúlt években tagadhatatlanul történtek biztató lépések. Legalább a legfelső osztályban letűnőben van a kalandorok kora, az NB I-es csapatok többségének nevesíthető és komoly szándékú tulajdonosa van. Közhely, hogy a futball elitjéhez tartozó országokban a klubok a tévéközvetítési jogokból származó bevételből fedezik költségvetésük durván ötven százalékát. Nálunk ez az arány annak dacára csupán 15-20 százalék, hogy a nyáron a korábbi ár ötszöröséért értékesítették ezt a jogot. Ebből is látszik, feneketlen mélységből kellene feltörni.
A tőkésítést külső forrásból is végre lehet hajtani, s itt nem is a külföldi befektetőkre gondolunk. Ha a következő tíz év mindegyikében magyar résztvevővel zajlana a Bajnokok Ligája csoportköre, önmagában ettől megoldódna problémák sokasága. Ám ez megint rossz beidegződés, rossz sorrend. A Debrecen példájából persze így is lehet tanulni. Reméljük, nem újabb tizennégy év után frissítendő tananyagként.
origo.hu
Ő lett a legszebb magyar kislány – olyan szerény, hogy még az osztálytársai sem tudtak róla
