Dugovics Titusz, az antihős

A közeli múltat, félmúltat egyetlen történész sem vizsgálja, pedig a lassan lepergő húsz év számtalan városi legendát szült, amelyet még cáfolni sem nagyon cáfoltak. Ki tudja, miért? A nyilvánosságban megjelent egy ostoba dogma: nem történt meg, de megtörténhetett volna.

Hogyan halt meg Dugovics Titusz? Sehogy, mert nem is létezett. Közismert Wagner Sándor festménye a nándorfehérvári vár fokáról a janicsárt mélybe rántó hősről. Dugovics Titusz minden történelemkönyvben a hazaszeretet és a hűség archetípusaként jelent meg. Mostanig. Ezt felejtsük el, egy fiatal történész, Szőcs Tibor kutatásai nyomán kiderült, hogy az egész humbug, csúnya kitaláció. Dugovics Imre táblabíró kevesellte nemesi származásának dátumát, készített magának egy adománylevelet, amelyben bizonyos birtokokat azért kapott Hunyadi Mátyástól, mert az apja Titusz, a hazájáért önmagát feláldozó hős volt. Az ifjú történész bizonyította a csalást, a hivatkozók csak reménykednek, hogy kikerül a tankönyvekből ez a hamis legenda.
Mondhatnám, helyben vagyunk, a hvg.hu cikkének szerzője (Murányi Gábor) meglepő alapossággal zúzta porrá történelmi legendáinkat, mint például a török fölötti győzelmünknek a déli harangszóhoz semmi köze, Petőfi nem szavalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, Görgey nem volt áruló, és Gerő Ernő nem mondta, hogy csőcselék. Valamint Mansfeld Pétert vígan kivégezhették volna 18 éves kora előtt, mert az Elnöki Tanács rendelete nyomán fiatalkorú „ellenforradalmárokat” bármikor kivégezhettek. Továbbá kérdés, hol lépte át a határt a „dicsőséges” Vörös Hadsereg, ki bontotta le a vasfüggönyt, kire hagyta Antall József az országot, mit nem mondott Kádár János utolsó beszédében, meg amivel régóta szédítik még a buta magyarokat. Olyan pszichikai bűnsegédekkel, mint Vörösmarty, Kodály, Jókai, Mikszáth vagy Illyés Gyula. Ezek a mítoszok ártanak vagy használnak a magyar nemzeti érzéseknek? Maradjunk abban, hogy amilyen kishitűek vagyunk, mindenképpen használnak. A legenda- vagy mítoszgyártás rendszerint nem azon munkál, hogy rombolja a nemzet múltját, történelmét, hanem hogy hitükben és önbizalmukban erősítse az embereket. A cél halál, az élet küzdelem, s az élet célja e küzdés maga – ahogyan egy avíttas, manapság lenézett zseni írta. Ez a küzdelem nem megy mítoszok nélkül.
Százszor, ezerszer elhangzik a panasz pedagógusok és jobb érzésű szülők szájából, hogy a mai ifjúságnak nincsenek példaképei, illetve akik vannak, azok egy elosztóba dugott fülsiketítő eszközzel viszik véghez vitézi tetteiket, őrületes maskarába öltözve. Az egész világot bejárta hajdan az a fotó, ahol egy tinédzserlány ráborul a gyepre, és a beszámolók szerint azt sikoltja zokogva: „Ringo, Ringo, Ringo járt ezen a füvön!” Még nem olvastam fiatal angol történészektől, hogy Ringo Starr sohasem taposta a gyepet, mivel nincs is lába, emberek, ébredjetek, az egész Beatles egy hamis mítosz. Nagyvárosi legenda. Történhetett volna másképp is. Kúszik a janicsár a zászlóval fel a vár fokára, jön Dugovics Titusz, átöleli a janicsárt, lerántja a mélybe, majd meghúzza az ejtőernyő karikáját, s ellebegnek Nándorfehérvár tágas mezői felett. Vagy Görgey Artúr, azt mondja neki Paskievics:
– Görgey úr, tegye le a fegyvert Világosnál, ne habozzon, mert maga úgyis áruló lesz a jövendő magyarjai szemében. Görgey szabódik, szabadság vagy halál, hazaszeretet, meg ilyes közhelyeket motyog.
– Görgey úr – folytatja az orosz –, én magát herceggé teszem, és több ezer verszta jó zsíros földet is kap. – Katonák! – kiált fel rekedten Görgey –, fegyvert lábhoz, és mars haza! Petőfi meg, aki az élő fába is belekötött március 15-én, délutánra már alaposan felöntött a garatra, úgyhogy a verset Egressy Gábor szavalta el feleségének és kislányának, mert annyira esett az eső, hogy nem tudtak eljutni a Nemzeti Múzeumhoz, ugyanis előző este a Pilvaxban ellopták az ernyőjüket.
Gerő Ernő 1956. október 23-án ritka agresszív beszédet mondott, de ebben a beszédben valóban nem mondta, hogy csőcselék. Igaz. Gerő Ernő elszavalta a rádióban Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, majd sírva feladta magát az Andrássy út (Sugár út, Sztálin út, Népköztársaság útja) 60.-ban. Nos, hogy tetszik? Ezek sem történtek meg, de megtörténhettek volna. Nálunk ugyanis ez az uralkodó divat, miközben teljes gőzzel folyik az ország történelmének úgynevezett deheroizálása. Ami nem azt jelenti, hogy Dugovics Titusz piszkálta az orrát, hanem Dugovics Titusz nincs, nem is létezett. Magyar hősök nincsenek, Zrínyiről csak azért nem derült ki, hogy a száz arany lopott volt, mert Zrínyi horvát bán, fájjon a szomszédok feje… Az egész történelmünket át lehet írni profánra, még profánabbra, esetleg meg is kellene szüntetni, mert csak kárára van a globalizmusnak. Az némiképp elgondolkodtató, hogy a németek milyen jól elvannak a germán mondavilág több mint fantasztikus alakjaival, nem szólva az angolokról, akik az Artúr-mondakörrel meg a Grállal évszázadok óta lekötik a regényírók és a filmrendezők gondolatvilágát. Valkűrök, Merlinek pedig nincsenek, és a Grálról sem lehet tudni, hogy edény, kehely vagy valami egészen más. Hogy mégis belesimul az adott ország történelmébe, az nem zavarja a történészeket. Csak Magyarország egy problémás kis földdarab Európában. Turulmadarunk egy dülledt szemű tojó, őseink földbe vájt kunyhóban éltek görbe lábakkal, Dugovics Titusz kisstílű szélhámosság szülötte, a Himnusz elavult dal, és minek harangoznak a tévében, rádióban, amikor semmi közünk hozzá. Mint a hunokhoz sincs közünk, a művelt világ tévedésből mondja, hogy Hungária. A Szent Korona meg tegnapelőtt készült, és olyan, mint egy micisapka. Az egészen közeli múltat, félmúltat egyetlen történész sem vizsgálja, pedig a lassan lepergő húsz év számtalan makacs városi legendát szült, amelyet még cáfolni sem nagyon cáfoltak. Ki tudja, miért?
A magyar nyilvánosságban megjelent egy ostoba dogma: nem történt meg, de megtörténhetett volna. A régi Magyar Hírlapban R. G. írt egy történetet, hogy valakit hazafelé menet szkinhedek támadtak meg, és mert látták rajta, hogy zsidó, úgy összeverték, hogy véres lett a feje. Néhány nap múltán a szerző cáfolta magát, az illető részegen nekiment a kirakatablaknak, és ezzel a zsidóveréssel csak fel akart vágni a barátnőjénél. A dogma szerint megtörténhetett volna. De nem történt meg. A szerző a legkevésbé sem érezte vétkesnek magát. Vagy itt volt az ismert szociológusnő esete. H.-nét megszurkálták az ablakon keresztül a nácik, a fasiszták, robbant a hír az összes létező írott és elektronikus médiumban. Boldogan fasisztázott és különítményezett az egész SZDSZ, mígnem kiderült, H.-nét nehéz lett volna megszurkálni a három méter magas ablakok mögött. Itt sem történt oknyomozás vagy csattanós cáfolat, a dolog abszurd mivoltát elnémították a szokásos hangok, mondván, ha az nem is, de történtek hasonló esetek.
Az egész jobboldal megszenvedte ezeket, mint azt, hogy: hordót a zsidónak, vagy Orbán Viktor cigány, és panelprolizza a baloldalt, valamint Horthy Miklós olyan amatőr lovas tengerész volt, amilyen a valóságban nincs is. A dicsőséges 133 tanácsköztársasági napot éltetőknek elolvasandó Tormay Cécile Bujdosó könyv című döbbenetes dokumentuma. Nem ártana persze a fiatal történészeknek belemélyedni abba is, hogy mennyire volt ’56 antiszemita megmozdulás (Havas Szófia), mert erre nézvést nehéz lehet konkrét tényeket előásni. Legalábbis a rendszerváltásig szó sem volt zsidóellenes hangokról. Ismerjük H. Gyula fivérének legendáját, akit meggyilkoltak az „ellenforradalmárok”, valójában egy szovjet katonai teherautó gázolta halálra. Nekünk azt kell tudomásul vennünk, hogy történelmünk csupa hazugság és ferdítés, ami meg jó lenne benne, az kitaláció. Egy kis nép hősökről fantáziál, miközben országa kétharmadát idegen kezekre adták. Minek ugrálunk a maradékon?