A semmi újratermelése

Napjainkban egyre több szó esik a felsőoktatás szükségessé váló reformjáról. A problémahalmaz igen összetett. A szorosabb értelemben vett felsőoktatáson kívül ugyanis nem kis mértékben érint olyan, elvileg autonóm szervezeteket és területeket, mint a Magyar Tudományos Akadémia és annak kutatóhálózata, illetve a tudományos minősítést és az akkreditáció rendszerét.
A magyar felsőoktatás egyes területeire már a „rendszerváltást” megelőző időszakban is bizonyos mértékben a szakember-túltermelés volt a jellemző. A jelen helyzet értelmezése szempontjából az 1993. évi felsőoktatási törvényből célszerű kiindulni, a gyeplőt ekkor dobták a lovak közé. Elkezdődött a nagy felsőoktatási intézményalapítási láz. Ez a folyamat elsősorban azokra a területekre volt jellemző, amelyeknek kisebb a szellemi és anyagi erőforrásigényük. A jelenlegi pénzügyi helyzetet tovább nehezíti, hogy több magáncélból alapított felsőoktatási intézet rövid időn belül átcsúszott az állami finanszírozásba. Az Antall-kormány súlyos hiányossága volt, hogy a társadalmi, gazdasági élet egészét illetően túlzottan hitt a dolgokat majd minden tekintetben megoldani kész piacgazdaságban. Ráadásul az egész felsőoktatási finanszírozás akkoriban jóval kedvezőbb volt. Az előre menekülés elve az egyetemek és főiskolák szemszögéből érthető magatartás volt.
A valós és perspektivikus társadalmi igényhez mérten túlburjánzott felsőoktatás intézményi keretei elsősorban az univerzitásokban öltenek testet. A magyar felsőoktatás addigi fejlődési irányából következően az ország különböző területein a legtöbbször szórtan elhelyezkedő intézmények adminisztratív úton történő egyesítéséből eredően több esetben áluniverzitások jöttek létre. (Igazából valódi univerzitásnak csak az ELTE, a Szegedi, a Pécsi és a Debreceni Egyetem tekinthető.) A több korábbi önálló egyetemből, főiskolából létrejött új intézmények az egyes karok presztízsét nem, csak a költségeiket növelik, tovább rontva a már amúgy is nagyon rossz anyagi helyzetüket.
A „rendszerváltás” során öröklött felsőoktatási intézményeket egy igen szigorú akkreditációnak kellett volna alávetni. Az így megrostált felsőoktatási intézmények és oktatók mellé az előbb említett feltételek mellett csak korlátozott mértékben és az egyházi intézmények kivételével kizárólagosan csak piaci alapon működő új egyetemeket és főiskolákat lett volna szabad beengedni. Egy ésszerű és okszerű felsőoktatási koncepció kialakítása csakis egy konzisztens, nagy időhorizontú, konszenzuson alapuló társadalmi-gazdasági jövőképpel szinkronban, arra ráépülve képzelhető el. Erre napjainkig nem került sor, bár a polgári kormány belekezdett, de a kivitelezéséhez már nem jutott elég ideje. A következmény: a felsőoktatás egészét jellemző toldozgatás, foltozgatás. Mindezek következtében napjainkra kialakult egy, a valós társadalmi-gazdasági igényektől magát részben függetleníteni tudó, „önjáróvá” váló felsőoktatás, amelynek finanszírozási feltételei messze nem biztosítottak.
Nemcsak a hallgatók egy része, hanem az oktatók jelentős hányada sem üti meg az egyetemek és főiskolák esetében elvárható szintet. A PhD fokozat bevezetésével és így a tudományos minősítésnek az egyetemeknek történő részbeni átengedésével egy igen jelentős színvonalesés következett be az oktatói gárdában. Ma ugyanis valakinek ki sem kell tennie a lábát az intézmény falai közül, hogy tanárként minimum az egyetemi docensi fokozatig eljusson.
A bolognai rendszer minden átmenetet nélkülöző bevezetése következtében az egyetemek addigi, a főiskolákkal szembeni, nagyobbrészt megalapozott presztízse relativizálódott. A felduzzasztott felsőoktatási intézményhálózat, illetve hallgatói létszám és a fejkvótán alapuló állami finanszírozás minőségromlást eredményez. A felsőoktatási intézmények ugyanis nem merik kiejteni az egyetemi/főiskolai tanulmányok végzésére alkalmatlan hallgatókat. A diákok egy része így annyit sem hoz ki magából, mint amire képes lenne.
Felhozható az az ellenérv, hogy a habilitációig bezárólag a nyugat-európai országokban ugyanúgy zajlik az egyetemi oktatók minősítése, mint idehaza. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy Magyarországon a rendszerváltás a felsőoktatásban sem ment végbe. A felsőoktatási intézetek klasszikus értelemben vett teljes körű függetlenségének a hiánya, s a meglévő autonómiával való gyakori visszaélések egyaránt jellemzők. Egyes karok, illetve részlegek a múlt rendszer kádermaradványaiként és ideológiai zárványaiként létezhetnek napjainkban is. E sajátos helyzet teszi lehetővé oly gyakran az oktatói gárda kontraszelekcióját is.
Andrásfalvy Bertalan a Katolikus Rádió egyik 2009. decemberi adásában a vele készült interjúban megemlítette, hogy mint a „rendszerváltás” utáni időszak első kormányának a felsőoktatásért felelős minisztere, szükségesnek tartotta az egyetemi oktatók szakmai szempontú minősítését. Vagyis azoknak a kiszűrését, akik nem a tudományos teljesítményük, hanem politikai alapon nyertek el egyetemi oktatói – akár professzori – kinevezést. A múltban gyökerező kontraszelekció mellé társul még, tovább fokozva a színvonalromlást, már jó néhány éve az oktatók anyagi megbecsülésének hiányával összefüggő gyengébb tanerő-utánpótlás is.
Felsőoktatásunk finanszírozási szempontból egy hármas gyűrű szorításában van. Egyrészt igen alacsony az ország összes GDP-termelése. Ezen belül a felsőoktatásra fordított részarány túl alacsony – a százalékos értéke a kínainak még a negyedét sem éri el –, és az így keletkeztetett igen alacsony összeg túl sok felsőoktatási intézet között oszlik meg.
Bár ennek az írásnak nem tárgya az MTA és intézményhálózatának szakma- és tudománypolitikai szempontok alapján történő vizsgálata, annyit mindenféleképpen le kell szögeznünk, hogy a már évtizedek óta rogyadozó magyar költségvetés nem bírja el egy akadémiai intézményhálózatnak és részben vele párhuzamosan az egyetemek keretei között elvárható színvonalon zajló kutatásoknak a finanszírozását. (E helyzet többek között olyan mellékes paradox dolgokat is magával von, mint például, hogy az egyetemi tanári kinevezés követelményeinek ma már leginkább a legfeljebb mellékesen oktatással is foglalkozó akadémiai kutatóintézeti munkatársak felelnek csak meg.)
Mi volna tehát a továbblépés kívánatos módja? Elöljárójában leszögezhetjük, hogy semmi esetre sem az a szociálliberális oktatáspolitika, amelynek már oly hosszú ideje szemtanúi és diákként és oktatóként egyaránt a szenvedő alanyai vagyunk.
A kormányzat oktatási célú szabályozó rendszerének a fő elemei az egyetemi/kari létszámkvótáknak, valamint a felvételi alsó ponthatárnak a meghatározása. Bár mindkét korlát központi úton történő megállapítása indokoltnak tekinthető, a felvehető hallgatók létszámának ilyen formában történő behatárolásáról mégsem mondhatjuk el, hogy az egy elfogadható formája volna a felsőoktatás strukturális és mennyiségi szempontokat egyaránt szolgáló reformjának.
A valós társadalmi, gazdasági igényekhez, valamint a költségvetés teherbíró képességéhez mérten túl nagy felsőoktatási intézethálózat nem tartható fenn, nincs is rá szükség. Ezért szükség van egy állam által levezényelt intézethálózati karcsúsításra. E beavatkozás nagy körültekintést igénylő feladat, szempontjai sokrétűek. A megmaradás és a felszámolás pró és kontra érvei között első helyre kerül a konszenzusos társadalmi-gazdasági jövőkép, az adott felsőoktatási intézet valós presztízse, valamint ágazatpolitikai szempontok. A folyamat levezénylésével egyidejűleg kell lebonyolítani a talpon maradó karokon az esetenként szükséges minőségi oktatócserét. A felszámolásra ítélt felsőoktatási intézetek jobb sorsra érdemes oktatóival a gyengébbeket lecseréljük. A jelenleg részlegesen létező egyetemi autonómiával való visszaélés ugyanis leginkább egyes felsőoktatási intézetek káderpolitikájánál érhetők tetten. Az oktatói utánpótlás területén tapasztalható kontraszelekciós folyamatot a leendő polgári kormánynak mindenféleképpen fel kell számolnia. Ez a folyamat ugyanis a „rendszerváltás” óta eddig eltelt két évtized alatt sajnos a társadalom nagy részének a kárára mind a mai napig nem szakadt meg. Ne feledjük, minden politika alapja a káderpolitika. És ez a megállapítás a felsőoktatásra is érvényes.
A minőségi követelmények szerint talpon maradó felsőoktatási intézetek stabil gazdasági alapjainak biztosítása érdekében az államnak vissza kell térnie a fejkvótán alapuló finanszírozásról az intézményfinanszírozás rendszerére.
Az említett beavatkozásokkal szakmai és anyagi szempontok tekintetében egyaránt stabilizált felsőoktatási intézetek között képzelhető csak el a neoliberális nézeteiről közismert Bokros Lajos által oly sokszor hangoztatott korrekt, a valós érdekek talaján álló verseny.
A jelenlegi, a munkaerőpiaccal, annak mennyiségi és minőségi igényeivel nem adekvát, és összességében túlméretezett képzés végeredménye a munkanélküli diplomások újratermelése. Más oldalról nézve a dolgokat, a minőségi szakemberképzésnek nincsenek meg az anyagi feltételei. Ilyen formában társadalmunk e területén is változatlanul érvényre jutnak a neves közgazdásznak, Kornai Jánosnak még a szocializmus gazdasági-társadalmi viszonyaira vonatkoztatott megállapításai, amely szerint társadalmi szinten a hiány és a pazarlás egyaránt és egyidejűleg jelen van. Ezen a helyzeten viszont sem a szabadpiaci verseny elvén alapuló oktatáspolitika, sem pedig a jelenlegi önfelszámolást kikényszerítő diktatúraízű megoldások nem tudnak a társadalom valós és perspektivikus érdekeit szolgálóan változtatni. Ezért a vázlatosan ismertetett kormányzati lépések megtételére a 2010. évi országgyűlési választásokat követően minden bizonnyal kormányzati pozícióba kerülő erőknek már most meg kell kezdeniük a felkészülést.

A szerző egyetemi oktató,
a közgazdaság-tudomány kandidátusa