Falfirka, szélmalomharc

Ausztráliából repült Magyarországra tavaly az a fiú, aki ott, a tetőn összefirkált mindent. Az a hullámvonalas teg egy óbudai, amott, az a szögletes egy rózsadombi, az iskolás fecskefarokban végződő pedig egy Sasadi úti srácé – jó barátom élő bedekkerként visz végig a pesti firkarengetegen. Mintha lakása kedves berendezési tárgyait mutatná a frissen vakolt vagy épp omladozó házfalakon. Annak idején ő is részt vett az erőszakos dekorálásban, ma rajzot tanul, tehetségesnek tartják, nemrég kiállítása volt. Hazafelé aztán az Erzsébet híd budai lábánál alaposabban megnézem az ismerősei által pingált jeleket: az egykor kívülről is patinás, manapság a rózsaszín számtalan árnyalatában pompázó Rudas gyógyfürdőn valószínűtlenül kanyargó falfirkák hirdetik tulajdonosaik monogramját. Némelyiket már kissé elhomályosította a rakpart felől folyamatosan áramló kipufogógáz. A főváros egyik legfrekventáltabb helyén álló épület egyre koszlottabb, romosabb. Mintha a maga némaságában emlékeztetne a látványosan eredménytelen küzdelemre, amelyet a budapesti rendőrség vív az úgynevezett tegelőkkel.
Maga az ősgraffiti s tőle még el nem szakadt primitív változata, a teg tudomásom szerint mexikói autóműhelyben született. A fényező ugyanis megrendelésre festékszóróval átrajzolta a keze alól kikerülő járgányokat. Az ipar hamar felfutott, elsősorban Észak-Amerikát hódítva meg, itt leghíresebb mestere a fiatalon elhunyt Keith Haring pop-art művész volt. A szinte művészeti ággá fejlődő utcarajzok díszítették egykor a keletnémet hatóságok felhúzta berlini fal nyugati oldalát s Európa szerencsésebb szabad felének gyár-, metró- és közlekedési palánkjait. A hosszú idő alatt önálló, művészi értékeket is teremtő szubkultúra született, s ezzel együtt megindult a differenciálódás, amely máig megkülönbözteti a megfelelő helyre „kancsózott” alkotásokat a sokszor műemlékeken virító kacskaringós mázolmányoktól.
Jellemzően hazai történet, hogy hozzánk jórészt ez utóbbi, a nyugati városi szubkultúra salakja érkezett meg a rendszerváltozás utáni szabad légkörben. Magyar sajátosságnak tűnik az is, hogy sokan – feltehetően provinciális sznobizmusuktól indíttatva – sietve értéknek, becsülendő urbánus folklórnak minősítették a városképet összerondító, kanyargó firkákat. Igazán színvonalas graffiti talán ezért nincs túl sok Budapesten. A néhány értékes pedig már képzőművészeti elismerést is kapott.
Egy igazi – hogy a szubkultúra belső szóhasználatával éljünk – writernek persze kínos a hozzácsapódó reszli. Nem véletlen tehát, hogy a falakon sorjázó festékszórós monogramok készítőiről, a bomberekről lenézéssel, olykor megvetéssel beszélnek az igazi alkotók. A Lánchídon, a Gellérthegy kőkerítésén, a historizáló, századfordulós házfalakon, villamosokon, vonatokon, a már félig rehabilitált Kiskörúton feltűnő különös névjegyeket nehéz is másnak minősíteni, mint rongálásnak. A kár pedig többmilliárdos. Érdekes adat: egy civil szervezet önkéntesei csak a Nagykörútról több mint kétezer négyzetméternyi falfirkát tüntettek el ősszel. Azóta persze „újraíródtak”.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság ifjúságvédelmi alosztályán állítólag hoszszabb ideje foglalkoznak a kérdéssel, létezik adatbázis, amelyben a mániákus firkálók szerepelnek. A városban sétálónak viszont szembeötlő a rendőrség tehetetlensége. Rossz üzenet ez: azt sugallja, képtelenek megvédeni a rongálóktól a magántulajdont, a történelmi értékeket. Ha fent idézett jó barátom ilyen kitűnően ismeri a nagy pesti éjszakában fekete kapucniban osonó tegelőket, nyilván gyerekjáték lenne megtalálni ezeket a társaságokat. Segítség nélkül ugyanis a civilek küzdelme is szélmalomharc.