Fényfestő

A tülekedéstől távol építgette az életét. Lehorgonyzott a Badacsony lábához, mint a változó évszakokat köszöntő vízparti fatünemény, aki az örökmozgó tó vizében tükröződve onnan soha nem kívánkozik sehova. Szinte Gábor, a kor- és pályatárs így summázza Udvardi Erzsébet életvitelét abban a pompás kiadványban, amelyet a tihanyi bencés apátság és perjele, Korzenszky Richárd adott ki a Balaton-felvidéken élő festőművész tiszteletére, nyolcvanadik születésnapjának a köszöntésére. Időtől függetlenül alkotó művészeket, kortalan asszonyokat nem igazán illő nyugtalanítóan sokasodó évtizedeikre emlékeztetni. Ám a visszaemlékezések mellett harminc-negyven esztendővel ezelőtti újságokból, katalógusokból, tárlatmegnyitókon elhangzott szövegekből és rádióriportokból szemelgető összeállítás azt az „időtlenül munkálkodó szellemi atmoszférát” is ünnepli, amelyik a legzordabb időkben is meg tudta őrizni, sőt meg tudta örvendeztetni az embereket.
Bernáth Aurél, Udvardi Erzsébet mestere már a legelső egyéni kiállítása alkalmával felfedezte, ki is nyilvánította, hogy tanítványának különös képessége van ahhoz, hogy „szeretett környezetét az égbe emelje”. Kortársai főleg azért tisztelték, és tisztelik ma is, mert sohasem a múló divatnak festett. Mert minden időben sugárzott a függetlensége, s mert életművében önmagát valósította meg. Kollégánk, Végh Alpár Sándor a szobrász Somogyi Józsefhez folyamodott, amikor Udvardi Erzsébet művészetéről a legfontosabbat kívánta közreadni: „festészete boldogítani képes”. Kristóf Attila a Magyar Nemzet hasábjain vagy három évtizeddel ezelőtt a fény festőjeként üdvözölte a művészt. („A festő keresi a fényt… Ha megleli, egyszeriben beleolvad a tájba, elkeveri a kívülről jövőt a belülről áradóval, s ilyenkor a képein így is, úgy is ráismerünk.”) Az Európa-szerte ismert ifjú szobrász, Szmrecsányi Boldizsár a festőművész alkotótevékenységének két alappillérére hivatkozik: mesterségbeli tudására és mély hitére. Konok Tamás – a ládafiából előkerült régi fotográfiák közreadásával – azt tanúsítja, hogy közös tanulóéveikben, a Rákosi-korszak legfeketébb éveiben az apró kegyelmeknek is örülni tudtak, ezekben rejlett boldogságuk kulcsa.
Aki azonban az Udvardi Erzsébet születésnapjára kiadott szép könyvet figyelmesen forgatja, előbb-utóbb arra a meggyőződésre jut, nemcsak boldogságuknak lehetett a kulcsa a sok apró kegyelem, de magánemberi tartásuknak, művészi hitvallásuknak és kiteljesedésüknek is.
(Ragyog a fényesség. Udvardi Erzsébet nyolcvanadik születésnapjára. Tihany, 2009. Ármegjelölés nélkül)