Reggel hat óra van Iszlámábádban. Kiabálásra, dübörgésre ébredek. A generátor működik, az éjjel órákon át szereltük, van áram, az őrök a helyükön, nagy baj nem lehet. (Bár a főváros egyik belső negyedében szálltam meg, ahogy városszerte, áramszolgáltatás itt is csak hatóránként van. Ez is jelzi, nagy a gond Pakisztánban.)
Lekéstem volna az indulást a távoli, afgán határ közeli területekre? Vagy ismét terroristák robbantottak a közelben?
Semmi ilyesmiről nincs szó. Kovács Zoltán, a Mol Pakistan helyi fúrásainak, a kutak munkáinak operatív vezetője robban be lelkesen: „Párzanak a barna kányák!”
Életemben sokat utaztam eddig, és sok meglepő, váratlan helyzettel szembesültem, de ez a bejelentés egy kicsit váratlanul ért hajnali ébredés után, kávé előtt az 1,8 milliós lakosú város közepén. Párzó kányák? Barnák? Iszlámábádban? És miért ilyen lelkes ettől a pakisztáni magyar olajvállalat egyik vezetője kora hajnalban?
A kávé mellett világosodom meg: a szegedi Kovács Zoltán természetfotós is, és az utóbbi négy-öt évben a pakisztáni madárvilág szakértőjévé vált. Egyedülálló felvételeivel feltérképezte Pakisztán madárvilágát, és egy gyönyörű angol nyelvű könyvben meg is jelentette képeit.
Pedig sem a Mol helyi operatív vezetőjének, sem a madárvilágot kutató természetfotósnak nem lehet könnyű dolga ma Pakisztánban. Különösen, hogy a Mol úgynevezett törzsi területeken folytat kitermelést, illetve kutatásokat. Ez pedig manapság nem garancia a nyugalomra. A pakisztáni központi kormányzat ugyanis napjainkban nem gyakorolja, gyakorolhatja – bevallottan vagy hallgatólagosan – az államhatalmát az afgán határ menti tartományokban. Ott, a Hindukus lábánál a fundamentalista mozlimok és a történelem előtti elvek szerint élő törzsek íratlan törvényei az irányadók.
Talán ezért is alakult úgy, hogy igen nehéz körülmények között a hazai olajipar krémje dolgozik Pakisztánban. A magyar cég pakisztáni leányvállalata, a Mol Pakistan tízszázalékos érdekeltséggel bír az afgán határ menti Thal-völgyre érvényes koncessziós blokkban. Jellemző azonban szakembereinek elismertségére, hogy a csupán tízszázalékos rész ellenére a munka teljes irányítása magyar kézben van. Mint ahogy az is, hogy az olyan döntéseknél, amelyek a koncessziós szerződés szerint 79 százalékos egyetértést kívánnak, a magyar cég eddig szinte nem vesztett javaslataival. A tízszázalékos tulajdoni hányad számszerű kisebbségét felülírta tehát a szaktudás és a gyakorlat.
– Tízszázalékos tulajdon, százszázalékos felelősség! – mondja Fehér János, aki a Mol pakisztáni vegyes vállalatában elnök-vezérigazgatói pozíciót tölt be. És nem mellesleg a pakisztáni olajipari vállalatok szövetségének két éve megválasztott elnöke. (Nagy megtiszteltetés ez neki, a cégnek és Magyarországnak.) Veterán szakember egyébként, jó néhány éve Damaszkuszban találkoztam vele, ott is a magyar olajcég képviseletében dolgozott.
A tíz éve működő Mol Pakistan eddig 14 fúrásból tíz alkalommal talált földgázt vagy olajat, ami világviszonylatban az elsők közé emeli a vállalatot. Persze ebben a szerencse is nagy szerepet játszik. Egy kút(fúrás) költsége 13–15 millió dollár. Olyan ez, mint sakkjátszma a természettel. Hiába a leggondosabb előkészítés, kivitelezés, a természet egy cseles húzással nyerhet, és a befektetett pénz elvész. Ha gond, probléma merül fel, a napi 30–40 ezer dolláros költség akkor is jelentkezik. És hát ezeket a költségeket növelhetik a törzsi területek egyéb kockázatai is.
Már most több gázt adnak a magyarok által feltárt lelőhelyek, mint Magyarország éves gáztermelése, és remény van jelentősebb olajkitermelésre is. Tavaly adták át a harmadik gázfeldolgozó üzemüket; itt a kitermelt gázt feldolgozva csővezetékbe pumpálják, így szállítják a nyugati területekről az ország belsejébe.
A helyi sajátosságokon mélázom, miközben a cég fennállásának tizedik évfordulójára házilag készített kiváló klipet nézem DVD-n. „Mi vagyunk a bajnokok!” – szól a dal. És közben a képernyőn feltűnik mementóként az a falióra, amely a mai napig ott függ a Mol Pakistan iszlámábádi irodájában, és amely pár évvel ezelőtt állt meg, akkor, amikor terroristák bombát robbantottak az iroda szomszédságában.
n
Délben megérkezik a vidéki útra kötelezően előírt konvoj. Egy szem terepjárónkat két fegyveresekkel megrakott pick-up (nyitott platójú kisteherautó) kíséri. Az úton veszem észre, hogy a falvak, községek határánál egy-egy rendőrségi autó csatlakozik konvojunkhoz. Tudnak rólunk. Előzetesen kellett jeleznünk az útvonalat, az indulás idejét, hogy növeljük a biztonságot. Persze itt nincs százszázalékos biztonság. A 250 kilométeres távot kétszer szakítjuk meg. Az első előre látható megálló: az őrségnek imádkoznia kell. Felváltva teszik. Míg az első csoport bevonul az útszéli imaházba, addig az őrség maradéka óvón körülvesz bennünket.
Nyugtalanító érzés így ácsorogni egy lepusztult út menti étteremnél, ahol a szabad ég alatt ágyakon vagy maguk alá húzott lábbal üldögélő utasok méregetnek bennünket. Az ágyak között elhelyezett asztalokon kancsó víz és egy közös pohár a megfáradt utasok szomjának oltására.
Hamarosan ismét száguldunk a hazai utakat idéző gödröket kerülgetve. Átkelünk az Indus folyó emeletes hídján (alul az autók, felül a vonat megy), amelyet még a britek építettek. Egyre melegebb lesz. Csodálkozom, mert odaát a közeli Afganisztánban folyamatosan fáztam, itt, a pakisztáni oldalon pedig már 20 Celsius-fok felett jár a hőmérséklet. A természet egyre zöldebb, a falvak, amelyeken átrobogunk, egyre komorabbak, és egyre inkább menekülttábor hangulatát idézik.
Kevés erre a munka. A mezőgazdaságon kívül (bár azt mondják, arra is rossz év jön, nagyon kevés eső esett az idén, a monszun is enyhe volt) csak a sóbányászat és a téglaégetés ad munkát. Talán ez okozza, hogy a falvakban többnyire csak ideges tekintetű, ücsörgő férfiak sokaságát lehet látni.
Sofőrünk erről a területről származik. „Most érik a guajava, itt a legjobb!” – szól a csábító kijelentés. Nem tudok ellenállni. Szeretem ezt a zamatos, kesernyésen fanyar, alma nagyságú gyümölcsöt. Vegyünk! (Ez lesz a második, előre be nem kalkulált megálló.) Egy kiló 50 rúpia (egy amerikai dollár 83 rúpia). A katonák tétován álldogálnak, felsorakoznak a védelmünkre. Megkínálom őket. Hazai.
Manzalai–8 a kút neve, ahova érkezünk. Az afgán határ 30 kilométerre, a hegyen túl húzódik – mondja A huszonkettes csapdája című Heller-regényt idéző őrnagy, a kutat, fúrást őrző hetven fegyveres vezetője, a terület biztonsági főnöke.
– Gyere fel velem a hegyen található megfigyelőpontunkra este, ahonnan a tálibokat is látjuk – mondja biztatóan a mudzsahidsapkás, angolul jól beszélő katona. Tétován nézek a hegy tetején innen alig látható apró megfigyelőpont felé, majd a 43 méter magas fúrótoronyra. Az utóbbit választom. A kútnál a hetven fegyveres őrön kívül állandó jelleggel 117 helyi munkás dolgozik. Az öthetes váltásban állandóan ott tartózkodó két magyar szakember irányítja a bázist, a munkát, a mindennapok életét.
– Öt hetet töltünk a terepen és öt hetet otthon – mondja a szolnoki Raffai Tibor, a két jelen lévő magyar szakember egyike. – Itt alszom a berendezés mellett, és ha sikolt a gép, akkor bármilyen mélyen alszom, ugrom.
„Sikolt”, azaz valami olyan hangot bocsát ki, amely fúrás közben nem normális üzemmenetre utal. Mátrai György Nagykanizsáról vele riad, ha változik a hang.
– Bár neki kevesebb alvás is elég az ő korában. Irigylem. Éjjelente csak olvas, a magyar történelmet tanulmányozza – mondja Raffai Tibor.
– Már hovatovább nyugdíjasnak kell lennem. Az asszony meg az unokáim is akarják. Én viszont negyven éve dolgozom távol az országtól. Mi lesz velem, ha egyik napról a másikra belezuhanok a nyugalomba? – elmélkedik Mátrai György, aki bejárta a fél világot a magyar olajipar szakembereként (iszapvegyész). Persze készül a nyugdíjas évekre, naponta beszél unokáival, mégis a riadtság fényét látom a szemében, ha szóba kerül otthon ülős jövője.
Tibor és György lakókonténere a berendezés mellett van. Ha csak a megszokottól eltérően csörren, kattan valami kint a gépnél, máris talpra ugranak, és így van ez a nap 24 órájában.
Tibi mögött a komputer számomra értelmezhetetlen színes görbéket rajzol. Beszélgetés közben szeme folyamatosan követi a változásokat, de látom, a legfinomabb műszer a füle, amely a kintről beszűrődő hangokra van hangolva, nem pedig arra, hogy mit is kérdezek közben.
Nem megy ez így! Alapkiképzést igényelek, mert semmit sem értek, és érzem, nincs is itt rám semmi szükség.
Miközben felmászom a toronyra, hallom a hírt: a környékbeli falvak lakói 200 autóval lezárták a toronyhoz vezető utakat. „Ne menjünk ki! – böki ki röviden a tábor biztonsági főnöke kíváncsiskodásomra. Elmondja, hogy ez csupán szokványos megmozdulás, de a térség tradíciói szerint az elégedetlenkedő lakosok kalasnyikov gépkarabélyokkal közlekednek, így a helyzet megoldása egyedi tárgyalástechnikát kíván.
– Mit kérnek? Miért zárták le a tábort? Miért a blokád? Kaptak már utat, kommunális beruházásokat, vizet is a környező falvak lakosai. Munkahelyeket is teremtettünk, persze ezek egy része kamu – zsörtölődik a cég egyik magyar munkatársa.
Mit is kérnek a helyiek? Most éppen ingyenes gázellátást szeretnének. Érvük: ők voltak itt előbb. A pakisztáni kormányzati szervek keveset tudnak segíteni ebben, pedig az ilyen problémák megoldása közös ügy lenne.
A konténertáborban tényleg jóval többen dolgoznak, vannak alkalmazásban, mint szükséges lenne. Az ellátás ragyogó. Rejtő Jenőt idéző hangulat vesz rajtam erőt, mikor este a konténerben berendezett étteremben a szigorú Mol-dresszkód szerint öltözött, fehér mellényes, csokornyakkendős pincér teszi elém a vacsorát. A hálószobaként kapott konténerben van tévé (minden indiai és pakisztáni csatornát láthatok rajta), az ágy, a zuhanyozókabin tisztának tűnik. Víz ugyan nincs, de mint másnap kiderül, ez a helyiek blokádjának köszönhető. Másnap estére lesz.
De nemcsak a blokád kellős közepébe csöppenek bele, hanem egy számomra értelmezhetetlen szakmai gondba is: beragadt a fúró! Kilencszáz méter felett! Mármint a föld alatt.
Figyelem a magyarokat, Zoltánt, Tibort és Györgyöt. Nem értem a szakzsargont, nem értem az indulatokat, a váratlan kitöréseket és megnyugvásokat. Értem, érzem viszont az aggódást és a hozzáértést, ami engem is megnyugtat. A fúróra koncentrálnak, de közben irányítják a 200 autóból álló törzsi blokád rendezését is.
Angolul adják ki az utasításokat. De egymás között magyarul beszélnek.
origo.hu
Így alakulnak az üzemanyagárak – nem mindegy, hol tankolsz
