Tanácsrendszer

A Sugallat Bt.-től a tulajdonosi becenevet rejtő „Lillus” minicégen át a tiszteletet parancsoló Belső Erő vállalatig itt mindenki mindenre adhatott tanácsot az államigazgatásnak az elmúlt években. Egészen pontosan szinte mindenki: volt szocialista honatyák, koalíciós önkormányzati képviselők, egykori szakállamtitkárok, kabinetfőnökök, vagy a szépemlékű úttörőszövetség főtitkárai vélhetőleg nem a halmozottan hátrányos pozícióból indultak az amúgy sem valós közbeszerzéseken. A tanácsbiznisz Kóka János és Gyurcsány Ferenc hatalomra jutásával, egyszersmind a Magyarország Rt. – számukra Zrt. – kialakításával szökkent szárba, s egészen az utóbbi hónapok botránysorozatáig igazi virágkorát élte.
Egy orvos havi fizetésének százszorosát is meg lehetett keresni néhány óra alatt pusztán jó tanácsok osztogatásával, ráadásul a megbízások elnyerésekor az árversenyeztetésnél sem kellett lélekszakadni. A közbeszerzési törvény egyik alpontja szerint ugyanis a minisztérium „alaptevékenysége ellátásához szükséges” tanulmányok vagy tanácsadás alkalmával nem kellett a versenytárgyalási színjátékot lefolytatni.
A szerződések témakörei pedig nem ismertek határokat: a közszolgák leleményessége folytán az életviteli tanácsadás, a tehetséggondozás, az iratrendezés, a megvalósíthatósági és gasztronómiai tanulmányok mind-mind külsős vállalkozók iránymutatásaira szorult. Egy hét végi csapatépítő tréning harmincmillióért, egy-két napos jogi tanácsadás 12 millióért, kompetenciamérés egy húszasért, humánerőforrás-diagnosztika tízmilliókért, szakértői támogatás, jövőkép-kialakítás, lojalitáserősítés annyiért, amenynyit a papír még elbírt, tanácsadói napidíjak százezertől 180 ezerig. Per fő. Plusz áfa. Más megközelítésben: tanulmányoknál oldalanként 250 ezer forint (fotókkal együtt), vagy betűnként ötezer.
Szervezetfejlesztésért és ellenőrző rendszerek kialakításáért például százmilliókat fizettek ki, majd szétszedték a minisztériumokat, s újra lehetett kezdeni az egészet: a humán erőforrás kiválasztásától „a minisztérium működéséhez szükséges kompetenciák hatékony kialakításán” át, egészen az elvégzett munka utólagos értékeléséig. A jobbító szándékot mutatja, hogy még „a visszaélési kockázatkezelésre” is sikerült tanácsadói szolgáltató szerződéseket tető alá hozni, a szoros árversenyt pedig olyan megbízási díjaknál lehet csak igazán tetten érni, ahol – hasraütésszerűen – 666666666 ezer forintos megbízás született. Ugyanezt eljátszották a hármas és az egyes számmal is. Hiába, minden forint számított. Az alapkérdés tehát a következő: vagy komplett idióták üldögélnek a minisztériumok személyzeti és jogi osztályain, vagy nincs elég alkalmas közszolga a feladatok elvégzésére, avagy ismét talicskás pénzkitolással van dolgunk. Súlyosbító körülmény, hogy az első két esetet lehetett volna orvosolni, mégsem tett az ügyben senki semmit.
Pontosabban a Miniszterelnöki Hivatal volt személyügyi államtitkára, bizonyos Szetey Gábor, annak idején megpendített egy homályos javaslatot a köztisztviselők teljesítménymérésére, ami nem is lett volna rossz kiindulópont, ha a kompetencia-mérések egy részével később nem pont az államtitkár volt cégét bízzák meg. És aki azt gondolja, hogy csak a felesleges és túlszámlázott szakértői díjakat herdálta el az állam, az súlyosan téved. Ahhoz, hogy az elvtársi szerződések korrektnek tűnjenek, rendszersemleges cégeket is megbízásokhoz kellett juttatni, hogy a gyanút eloszlassák.
Vagyis egy forint ellopásához öt-hat forintot dobtak ki az ablakon. Célzottan, a saját zsebükbe.